Evangélikus Naptár, 1968

Németh Géza: A nagymama, az édesanya és Janika

tek, hogy özvegyen is, árván is megfogtátok az eke szarvát, a kapát, a kaszát. Megharcoltátok az életet! Segítettetek felépíteni ezt az új, szép hazát.

Két, egymás mellett álló asszony, szemét törölgetve, hallgatta a lelkész szavát.

— Maguknak kijük veszett oda? — kérdeztem az istentisztelet végezetével őket.

— A férjem és a vöm — válaszolta az idősebbik asszony.

Beszélgetve, ismerkedve a lakásukhoz értünk.

— Tessék, jöjjön be, nézze meg, hol lakunk — hívogatott otthonába özv. Szívós Andrásné.

— Szívesen teszem — fogadtam el a meghívást.

A fiatalabb asszony — özvegy Szívós Andrásné leánya, férjezett özvegy Kántor Mihályné —, amint asztalukhoz ültem, egy fényképet tett elém.

— ö az! — magyarázta. — A férjem! Csak másfél évig lehettünk együtt. Behívták katonának, kivitték a frontra. Nem jött vissza többé. A fiát nem is láthatta már.

Nézem a fényképet. Kedves arcú férfi. Tekintete tele van élniakarással.

— Jó ember lehetett — mondtam meleg szóval az asszonynak.

— Jó bizony! — mondja emlékezve Kántorné. — Minden levelében azt írta, hogy nagyon vigyázzunk a fiára.

Azt is írta; ha Janika megnől, s ő nem jön haza, ne engedjük, hogy Janikát elvigyék a háborúba.

— Tessék mondani, ugy-e nem lesz újra háború? — kérdezte váratlanul.

— Nem lesz! — feleltem bizonytalanul.

— Hány éves most Janika? — kérdeztem, hogy feloldjam a beszélgetés mélységeit.

— Most lesz huszonöt — felelte elgondolkodva az asszony.

— Ha a fiamat is oda kellene adnom — folytatta —, nem bírnám már elviselni.

— Amikor férjem halálának híre megérkezett — csapott vissza az asz- szony gondolata a múltba —, édesapám vígasztalt: Ne csüggedj, Zsuzsikám, ha nincs is édesapja már Janikának, itt vagyok én. Dolgozom én értetek is!

— De hiszen!...

— Igen! Egy év múlva az édesapámat is behívták segédszolgálatra. Sza- nitész lett egy front mögötti kórházban.

— ö írta a sebesültek helyett az otthoniak számára a tábori lapokat — vette át a szót Szívós néni.

— írta is a férjem, hogy volt ímivalója bőven. Folyvást hozták a sebesülteket. Volt közöttük légnyomásos, vak, lábnélküli, kezetlen.

— Szörnyű az ilyen! — szóltam közbe.

— Hát nem is bírta sokáig — vette vissza a szót Szívós néni. — Valami átkos szót mondott a háború ellen, ezért büntetésből kiküldték őt a frontra. Többet nem is tudunk róla.

Megérkezett az esti autóbusz.

Vidáman, fütyörészve jött valaki felfelé az udvaron.

— Megérkezett Janika — mondta Kátorné.

Janika odajött hozzám és bemutatkozott:

— Kántor János vagyok — mondta érthetően.

105