Evangélikus Naptár, 1968

Turchányi Sándor: Tiltott seb

— Nem. Dühös volt és jó, mint az apám, amikor kihúzott a Tiberisből.

— És Józsua?

— ő nem volt dühös. Olyan volt a szeme, mint a kis kecskéknek, mikor hátratörik a nyakukat vágás előtt.^

— Sajnáltad?

— Szomorú volt és magányos.

— Azt kérdeztem, sajnáltad-e?

— Igen, uram. Finom fehér kezei voltak, mint a gazdagoknak, a ruhái azonban viseltesek, öt sestertius volt a köntösében. Mikor levetkőztettük, mind a négyünknek adott egyet-egyet — az ötödiket letette egy kőre. Senki sem vette fel — talán még most is ott van.

— A tied megvan még?

— Igen, uram — ez az. — Kopott ezüstpénz volt, hátoldalán elmosódottan csillogott a két ágaskodó ló — a hátukon ülő katonák fejét eltüntette töméntelen kéz, melyekben megfordult. A százados sóhajtott és visszaadta az érmét.

— Bessas, a templomi tanács megvádolt, hogy parancs nélkül kegyelemdöfést adtál Józsuának.

— Hazudnak. Már nem élt, mikor átütöttem. A többiek még sírdogál- tak. Azok igen. összetörtük a csontjaikat. — De ő nem.

A centurió megborzongott.

— Akkor miért döfted át?

A katona zavartnak látszott, lehajtotta a fejét és hallgatott.

— Asszonyok voltak ott és azt mondták, feltámad. Féltem, hogy éjjel -feléled és irtózatos onnan fentről átnézni a rügyező ágak közt a városra, — egyedül, gyöngén és nézni a holdat.

— Azt mondják, azóta feltámadt. Harmadnapra. Te elhiszed, Bessas?

— Nem tudom, uram. De aki ölésből él, néha rajtakapja a halált. Rohamok előtt valahogy megérzem, ki nem tér vissza. És búcsúzásnál is. Az elalvó mécses fellobban még a hosszú sötétség előtt — akik örökre elmennek, túl mohón fognak kezet — akik másnap hajnalban elesnek, túl sokat isznak és túl hangosan nevetnek — a nagy csend előtt.

— ő nem. Akiket eddig láttam, mind belezuhantak a halálba — mint a rög a verembe. — Ö lassan leszállt az aljára, mint a pihe, — a rög olt marad, a pihét felhozza a szél. — Nem tudom, érted-e, uram?

A százados bólintott. Hallgattak. Lent az udvar legázolt fűvén félmeztelen katonák lovakat vezettek körbe, — nagy, okos fejüket gazdáik vállára hajtották és gurgulázva nyihogtak.

— Tiszt lehetne belőled, Bessas. Vakmerő vagy és okos — írni is tudsz, — ha leszerelsz, kétszáz jugerum földet kapsz majd. — Szóljak az ezredesnek, Bessas?

— A komisz tisztekbe belérúgnak a halottvivők, mielőtt felemelik őket és egymásra hányják testüket a gyűjtőhelyen. Belőlem pedig komisz tiszt lenne — mint mindenkiből, aki alulról verekedte fel magát. Azt akarom, hogy tisztességgel lefektessenek a fűre, kezemet az oldalamhoz tegyék, — ennyit mindenki megérdemel tizenkét év után. — Júdea az utolsó táborom, — nem őszül meg a pitypang, mire közé fektetnek és azt akarom, hogy a fejem ne lótrágyába ejtsék.

— Béke van, Bessas, a cirenei jósok pedig obulusonként mérik a jövőt. Leszerelsz és a saját borodat iszod.

— A vetenárok bora savanyú, mire gyümölcsfáikról lopni lehetne, mire fiúk lehajtott fejjel lépne az istállóba, — kint fekszenek a kertben a szederbokrok alatt. A kivénült katona emlékei nem merengésre valók, a felcseperedő szőlőlugasban nem lehet régmúlt büntetőexpedíciókra gon134