Evangélikus Naptár, 1968

Koren Emil: Marinka, a szamár, meg én

Marinka, a szamár, meg én

Nincs oly titok, amely nyilvánvalóvá ne lenne, és nincs oly rejtett dolog, amely ki ne tudódnék... (Lk. 8, 17).

Ezt hallgasd meg! /

Bejáró tanuló voltam. Minden reggel fél hatkor keltem. Gyors mosakodás, anyám a reggelit tette elém s a becsomagolt tízórait. A falat még a számban volt, amikor bújtam a kabátba, fogtam a nyűvött aktatáskát s már rohantam is az állomásra.

így jártunk akkor az iskolába Félegyházára.

Külön világa volt a vonatnak, ami poszogva-fújva zötyökölt velünk naponta kétszer 32 percet, külön a félegyházi váróteremnek, s külön az iskolának, ahol mi „bejárók” szinte külön kasztot alkottunk. A lecketanulás elaprózódott a suli, a váróterem, a vonat, s az otthon között

Persze volt úgy, hogy a félegyházi utcákon csatangoltunk lyukas órákon, vagy a vonatindulás előtt, vagy mert délutáni órák miatt az esti vonatra vártunk. Tudtuk, melyik ablakban várható egy-egy leánymosoly, s a parkban hol lehet „bigézni”. Laza vándornép voltunk a városban s ezért is volt, hogy az iskolafegyelem az utcára is kinyújtotta csápjait. Este nyolc után diák az utcán nem járhatott.

Az állomásról ötfelé vittek a vonatok. Más volt a társaságunk az osztályban, más a váróteremben s más a kupékban. Voltak komolykodó vitakompániák, kártyázó csoportok, s szövődtek romantikus, édesbús diákszerelmek.

Marinka fekete szemű jelenség volt. Homlokán igéző frufru pajkoskodott, turbékolva kacagott s ilyenkor kicsattanó pofikáján diákszíveket szorongató gödröcskék kísértettek. De bizonyos tisztelet övezte. Természetes viselkedésében volt valami jó modorra kényszerítő, ö volt a bejárók társadalmában a tiszta szépségek fókusza és sugárzóia.

Sajnos, csak a kisállomásig jött. Ott laktak nem messze a sugárúton, alig tíz percnyire. Takaros családi házuk volt. Apja pénzügyigazgató.

Történt egyszer, hogy elfelejtett leszállni.

— Jaj, Istenem! — sikoltott fel, amikor már húzott ki a vonat s olyan rémület vibrált a gödröcskék helyén, hogy egy Napóleon hatalmát odadobtam volna, csakhogy újra mosolyra fakasszam. Dehát én csak „bunkó” voltam, alsós, nem is szólhattam, hiszen itt volt Máté, a maturandus. övé a hatalom mennyen és földön a bejárók között.

A legközelebbi megálló ide öt kilométer, s visszavonat ma már nincs.

— Nincs baj — mondta Máté Marinkának. — A következőnél leszállnak s Feri visszakíséri. Vacsorára otthon is lesz.

Ügy mondta, mint aki egy kézlegyintéssel királyi kegyet gyakorol s ezzel a gesztussal nekem beláthatatlan adag mennyországot porciózott ki.

— Anyádnak szólok — hullott felém felsőbbrendű bölcsességéből a kegyelmi morzsa.

A visszaút a sínek mentén időtlen boldogság volt. Ha tanúja lett volna valaki ennek a sétának, egy esetlenül botladozó kamaszt látott volna egy csinos kis bakfis mellett. De nekem a tejút fényességében csillagszőnyegen vivő út volt az egy perc s a végtelen között — míg a vaspálya kőzúzalékán majd kibicsaklott a bokám. Lágy angyalkórusok muzsikáltak bennem, — de mutáló kamaszhangon alig tudtam kinyögni néhány esetlen idét9 Evangélikus Naptár

129