Evangélikus Naptár, 1968

TÚRMEZEI ERZSÉBET VERSEI: Amíg lehet! - H. Németh István: Mihály püspök elköltözik

Mihály püspök elköltözik

Pajkos tavaszi szél bukik át a hegygerincen és lesiklik az irtáson a völgybe. Lágyan végigborzolja a százados erdő harsogón zöld üstökét és rálehel a hegyi kaszálók ezerszínű virágszőnyegére. Csodálatosan szép a tavasz a Bakonyban, még aki utólszor nézi is, mintha először látná.

Pöttöm kislány iparkodik át az irtáson a szénégető kunyhónak, karján molomkőnagy mezei virágcsokor.

— öreganyám! — kiáltja lelkesen messziről — virágot hoztam Mihály atyának, nédd’a de szép!

Szikár öregasszony kapál a veteményesben. Rátámaszkodik a kapára és gyönyörködik az izgatott kis szöszkén.

— Vigyed csak gyöngyöm, vigyed a prédikátor atyának — mondja jóságosán —, de ha elaludt a székben, fel ne keltsd.

Ezalatt a kis szöszke felér a kunyhó fölötti lugasba és odaóvatoskodik a karosszékhez, amiben egy szakállas őszöreg ember bóbiskol. Előtte a kis asztalkán teleírt papírlapok, lúdtoll, kalamáris és egy kupa bor. Ni, egy lapot lefújt a szél. Leteszi a virágot a kicsi az asztal mellé, serényen lehajol a papírért és visszateszi az asztalra. Még egy követ is rak rá nyo- matéknak, hogy el ne fújja a szél. Majd lábujjhegyen eloson.

Alig tűnik el, felkapja fejét az öreg. Az illat ébresztgeti, a harmatos pipitér, zsálya, zsurló, százszorszép illata. Észreveszi a csokrot, nyögve lehajol érte és beletemeti ráncos arcát a virágokba. Válla megrándul, el- érzékenyedik, arcán lefut a könny, önfeledten issza a tavasz zsenge illatát. Szeme végigsimogatja a hegyoldal vadzöld erdőrengetegét és a virágzó irtás keleti szőnyegét, ami felett édes döngicséléssel raJzanak a méhek. Olyan gyönyörűséggel nézi az istenáldotta természet elébeterített szépségét, mintha először vagy utoljára látná. Azután felemeli fejét,az égre néz és mozognak fogatlan ajkai, mintha beszélgetne valakivel.

Meglibben az egyik papírlap, utánakap és szeme megpihen az íráson. Levél az, gyűrött levél, sokat vándorolhatott mente alatt és iszákokban. Rövidlátóan közel emeli szeméhez és színesedő arccal olvassa ismét élőiről.

— Petrus DOMBI tolnai rektor kegyelmet és békességet kíván Mikaél SZTÁRAY prédikátor atyánkfiának, Tolna-Baranya kiérdemesült szuperintendensének, nékem szeretett Mesteremnek, Anno Domini 1575-dik húsvét hetiben.

— Szeretett Mihály Atyánk, minket igen megszomorított az a hír, hogy Kászon bég török martalócai ismét támadni akarják nemes Pápa városát, ahol szeretett lutherána Ekklézsiánk Tekegyelmed keze alatt virágzik. Ha a török elől oltalmat nem találna nyájával a Bakony erdeiben, — házam kapuja Kelmed előtt nyitva áll Tolnán és akár élte végéig szeretettel befogadja. Miértis Győrnek tartó fuvarosoktól ezen üzenetet sebtében küldendő vagyok, felrakván szekerükre egy tízmeszelyes hordócska kedvelt szegzárdi veresbort Kigyelmed megerősödésére, alkalmat adván tavasz végén a török menlevéllel utazó fuvarosokkal való idejövetelre...

Nem is olvassa tovább a megrokkant öreg a levelet, csak mosolyog a levegőbe és ingatja fejét. Felállni próbál, de makacs lábai most nem emelik. Hátrazökken a széken, baretjét fejébe húzza, megemeli bőujjas reverendás jobbját és a kereszt jelét rabolja a levegőbe déli-keletnek. Aztán felemeli a kupát és kortyol egyet a veresborból.

112