Evangélikus Naptár, 1967

H. Németh István: Elvégeztetett

A megnyugvás azonban lassan megy. Amikor még kézbeveszi a poharat, remeg a keze. Lassan hörpölgeti a bort, utóbb már élvezettel. Megenyhül tőle, még el is mosolyodik. Leteszi vidáman a poharat.

Meri az asszony a levest, jó zsíros húslevest, egy csirkeszárnyat is kirak az öreg tányérjára. Az meg úgy kap a kanala után, mint egy gyerek. Beszívja a leves gőzét, megmártogatja a levesben a kanalat, majd visszateszi a tányér mellé. Ránéz a lányára, aki már eszik, mire az is elenqedi a kanalat és összeteszi a kezét, mint az öreg. S csak azután nyúlnak a kanálhoz.

A levesben minden benne van, aminek benne kell lennie. Aranysárga tükör a teteje, vékony a tésztája, a puha zúza és szárny szinte szétolvad a szájban. Felénél az öreg még egy csipet paprikát is beleszór és krákog az élvezettől.

■— Hát főzni azt tudsz — szakad ki belőle az utolsó kanál után az elismerés. — Jól megtanított rá az anyád.

Egy percre eltűnődnek ezen. Az asszony lopva rápislog az apjára, meglágyul a két erős ránc a szája mellett, aztán felkel és a másik fazékért megy.

— Messzi vidéken nem főzött senki úgy mint ő — mondja az öreg a magáét — hazagyöttem mindenhunnan, hogy a főztjit egyem. Csak hát elment... ő már megnyugodott. Nem volt könnyű sora az apám mellett, dolgozott ránk látástól vakulásig, de az apám nem szívlelte. Nem bocsátotta meg neki, hogy a négy lánc kaszálót nem adták vele az apjáék. Anyád meg csak szenvedett ezért. Annyit beszéltek csak egymással, amennyit muszáj volt. Még amikor az apám a végit járta itt a hegyen és kigyüttem hozzá a ház, meg a birtok nevünkre írása miatt, még akkor sem kérdezett róla egy szót sem.

— Édesapám sem kérdez sohasem az uram felől — mondja némi éllel az asszony — mintha a világon se volna.

Leteszi a fazekat az asztalra és belekavar a tyúkpörköltbe.

— A te urad, a te híres urad... — legyint az öreg, de nem folytatja. Látszik, hogy nincs kedvére a téma. Inkább elfoglalja magát, kenyeret szel, jó vastagot, élvezettel. Aztán visszahajol a tányérra, amit karimáig telerakott a lánya. Négy tyúkcomb van a tányérjában a pörkölt vastag levében, legkedvesebb falatjai.

Végülis a negyedik comb kifog rajta, nem megy le. Pedig meglocsolja az útját, kétszer is iszik jóízűen a jóból. Eltolja hát maga elől a tányért és a pipája után kotorászik.

Elvezettel gyújt rá. Arca megpirosodik a borosta felett, fényes a szeme. Ellágyúltan nézegeti a lányát, aki letakarítja az asztalt. Szakasztott az anyja, az is ilyen derék nagydarab asszony volt. Mennyi idős lehet ez a lány? Negyvenegy, úgy van negyvenegy, mert az András a jövő hónap derekán lesz negyvenhat. /

— Nem írt az András? — kérdi az asszonytól amúgy mellékesen. Az éppen a tányérral csörömpöl a dézsában és csak rázza a fejét. Hát ha nem, akkor nem. Kinyúl a teli pohár után és lekortyolja. Aztán felkel és kicsoszog a tanya mögé.

Mire visszajön, rend van a szobácskábán. Tiszta az asztal, tele a pohár és az újságpapíron egy halom irat. Megcsapja a meleg, lekívánkozik a székbe, az asztalra könyököl és megtámasztja a fejét.

— Az átíráshoz írjon alá — mondja az asszony és nekikészül a viharnak. De a vihar elmarad. Az öreg csak bólogat, sötéten nézi a falat, aztán a toll után nyúl, amit a lánya készített a kezeügyébe.

121