Evangélikus Naptár, 1967

H. Németh István: Elvégeztetett

Felragyog az öreg szeme. Kiveszi zsebéből a dohányzácskót, kiborítja belőle a kosár felett az összemorzsolt szőlőlevél törmeléket és reszkető kézzel betölti a zacskóba az első paklit egészen. Aztán megtömiszköli a pipát, rágyújt a masinával és egy olyan nagyot pöffent, hogy jelleg támad belőle a kis szobában.

— A jóbul hoztál lányom? — kérdi az asszonyt és pipával a demizson felé bök.

— Abbúl, abbúl — mondja az asszony jókedvvel és felkapja a két üres kannát, hogy vizet hozzon. Ringó derékkal megy ki a kútra.

Az öreg egyszerre megelevenedik. Felragadja a demizsont és nagyot húz belőle.

— A jó édesanyját... — szakad ki belőle a sóhajtás. Fényt kap a szeme. Épp a bekecsét akasztja a szögre, amikor visszatér a lánya a két teli kannával. Kacsint feléje az öreg, az meg visszamosolyog, tudja mivel töltötte apja az időt, amíg ő odajárt.

— A darát jókor hoztátok — folytatja a beszélgetést az öreg —, holnap már nem tudtam volna mit adni a szárnyasoknak. Miért nem gyüttetek a múlt héten?

Az asszony nem felel rögtön. Leemeli a leveses fazekat a spórról és annak a gőzében válaszol.

— A városban jártunk többször is. Az ügyvédnél. Tudja édesapám, a házat kell átíratni.

Az öreg megmerevedik.

— A ti részeteket átírathatjátok, ha annyira sürgős. De a bátyádéhoz nem nyúlhattok hozzá. Az kell neki, ha hazajön Amerikából. Mert... mert...

A felindulástól alig kap levegőt. Elakad a hangja. Hamar leülteti a lánya a rozzant öreget, felkapja a demizsont és egy kis bort löttyint a pohárba. A szájához tartja.

— Jól van no, jól van édesapám... nekünk csak a magunké kell, már a gyerek is nagy ... úgyis az ő nevére vesszük, nyugodjon már meg ...

120