Evangélikus Naptár, 1955

Georg Trakl: Az élet lelke

És ahogy levetkőztetett és az ágyba bújtatott, reszketni kezdtem, megborzongtam. *

Csak azt tudom, hogy hőmérőt dugtak a hónom alá, s az anyám hangjára emlékszem, hogy azt mondta:

— Uram Isten!...

Elvesztettem az eszméletemet. Milyen vad volt a lázálom. Megint láttam a nagy fekete szekeret, ahogy fenyegetve közeledik hozzám, hogy átgázoljon rajtam, süvöltött a szél, jajongott a világ. De aztán elcsendesült minden, mintha forró napfényben fürödtem volna. A hársra kellett gondolnom, erre a csodálatos, rejtelmes, illatos világra, az én szép fészkemre odafent, és mondhattam is valamit, mert apám megrázott és azt kérdezte tőlem:

— Mit akarsz? Mit beszélsz kisfiam?

Kapkodva, lihegve feleltem, mindig csak egyetlen szót:

— Hárs . . . hárs ... hárs ...

Mire felébredtem, ott állt előttem anyám, nagy bögrével a kezében, s a bögrében valamilyen sötét ital gőzölgőit.

— Nem! Nem! — kiáltottam undorodva.

De amikor azt mondta anyám: „Igyál belőle kisfiam. Hárs... az, aifűt kértél... hársfatea..akkor mar vágyakozva nyúltam utána. És az orromat megütötte az a szerelmes illat, az én illatom, az én birodalmam illatszere. Megmarkoltam a csészét és kiittam az egészet. Nektárnak éreztem! Még senki sem tudta, hogy meggyógyulok, csak én tudtam egyedül, bizonyos voltam benne: értem jött a hársfa, az én hatalmas barátom, hogy megmentse az életemet. Azt hiszem, igazán azt hiszem, hogy akkor semmiféle orvosság nem segített volna rajtam.

Hát ez az én történetem, az én felejthetetlen nagy élményem a hársfával. És ha megöregedtem, ha le kellett mondanom az élet ezer öröméről, talán ez fáj a legjobban: soha többé nem mászhatok fel egy magas hársfára, soha többé nem uralkodhatom az egész világon, soha többé nem lehetek már olyan boldog, amilyen odafönt voltam, tízéves koromban.

Georg Trakl:

Az élet lelke

Lágy romlás, mely a lombra hullott, tág hallgatás lakja az erdőt.

Az eltűnő falvak merengők.

Az ágak közt a nővér ajka suttog.

Eltűnik a magános ember, tán egy pásztor, utak sötétjén.

Egy állat jár a fák között s kilépvén, pillája a távol Istenre rebben.

A kék folyó szépen pereg le, föltűnnek már az esti felhők; a lélek is, mind angyalibb, derengőbb.

Múló képek hullnak a végtelenbe.

Vidor Miklós fordítása.

88