Evangélikus Naptár, 1955
Néhány mondat az újszövetségből
lyamán is hányszor akarták titkát megfejteni, úgy, hogy azt bizonyos történeti jelenségekkel, pl. a reformáció korában a pápasággal azonosították. Az ilyen azonosítások mindig hibásaknak bizonyultak, még akkor is, ha az azonosítás idejében volt valami alapjuk. Ma is hibás volna, ha valamiféle azonosítással próbálnánk megoldani Jel. 13, 18 titkát. Mert akkor könnyen megoldottnak tekintenénk a titkot, ráraknánk valamilyen jelenségre, pl. Néróra a megfelelő címlkét és nem vennénk észre, hogy éppen ezzel kerültünk bele a Gonosznak a hálójába. Félnénk vagy menekülnénk attól, amit Antikrisztusnak minősítenénk, közben pedig másutt fennakadhatnánk a Kísértő hálójában, melybe éppen azért keverednénk bele gyanútlanul, mivel igen biztosak volnánk abban, hogy mitől kell tartózkodnunk. Figyelmeztessen Jel. 13, 18 titokzatos 666-os száma arra, hogy legyünk éberek és mindenekelőtt saját magunkban küzdjünk a bűn és minden gonosz ellen. Karner Károly ELŐSZÓ Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. Zöld ág virított a . föld ormain. Munkában élt az ember, mint a hangya: Küzdött a kéz, a szellem működött, Lángolt a gondos ész, a szív remélt, S a béke izzadt homlokát törölvén Meghozni készült a legszebb jutalmat, Az emberüdvöt, mellyért fáradott, Ünnepre fordult a természet, ami Szép és jeles volt benne megjelent. öröm s reménytől reszketett a lég, ' Megszülni vágyván a szent szózatot, Mely által a világot, mint egy új, egy Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje: Hallottuk a szót. Mélység és magasság Viszhangozák azt. S a nagy egyetem Megszűnt forogni egy pillanatig. Mély csend lön, mint szokott, a vész előtt. A vész kitört. Vérfagylaló keze Emberfejekkel labdázott az égre, Ember szívekben dúltak lábai. Lélekzetétől meghervadt az élet, A szellemek világa kialudt, S az elsötétült égnek arcain Vad fénnyel a villámok rajzolák le Az ellenséges istenek haragját. És folyton folyvást ordított a vész. Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg. Amerre járt, írtóztató nyomában Szétszaggatott népeknek átkai Sóhajtanak fel csonthalmok közül, És a nyomor gyámoltalan fejét Elhamvadt városokra fekteti. Most tél van és csend és hó és halál, A föld megőszült; Nem hajszálonként, mint a boldog ember, Egyszerre őszült az meg, mint az Isten, Ki megteremtvén a világot, embert, A félig istent, félig állatot, Elborzadott a zordon mű felett, És bánatában ősz lett és öreg. Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, S az agg föld tán vendéghajat vészért, Virágok bársonyába öltözik. Üvegszemén a fagy fölengedend, S illattal elkendőzött ‘ arcain Jókedvet és ifjúságot hazud : Kérdjétek akkor azt a vén kacért, Hová tévé boldogtalan fiait? (1850) VÖRÖSMARTY MIHÄLY száz évvel ezelőtt, 1855. november 19-én halt meg Budapesten. Itt van eltemetve a Kerepesi-temetőben. Gondolatban, emlékezésben ebben az évben minden matgyar Vörösmarty költeményeihez húzódik. Vörösmarty volt az első országosan elismert nagy költőnk. Nem mintha nem lett volna a magyarnak előtte is századokon át költője. De Vörösmarty keltette fel költői szóval országépítő munkára a magyart, felszabadította a magyar képzeletet, a szókat, az érzelmeket. Lényeges egyetlen jelzővel szólott, de ebben benne volt egy költő egész hitele. Vörösmarty a legnagyobb jellemnevélő költőnk. Kortársai úgy tudták, hogy zenökari zengésű elbeszélő-költemények költője, ő maga drámaíró akart lenni s írt drámai költeménydket és színi kritikákat, mi ma legnagyobb lírikusaink közé sorozzuk őt, ‘ 58 * .
