Evangélikus Naptár, 1951

Andai László: Szerető szívek

Szerető szívek Irta: Andai László Egy barátom, az ismert festő mesélte ezt a kis történetet. — Ifjú legény ke voltam abban az időben, éppen pelyhédzemi kezdett a baju­szom helye, mikor ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy a nyilvá­nosság elé lépjek avval a tizenöt­húsz képpel, amelyeket fiatalos hévvel a vászonra kentem. Velem is csak úgy volt, mint minden kez­dővel, aki még nem tudja szabatos formában és érthetően kifejezni mit érez és így bizony az ón alko­tásaim sem voltak egyebek, mint zabolátlan stílusú gyatra kis má­zol mán}rok, amelyekben, — mint gyakorlatlan gyorsíró a jegyzetei­ben, csak magam tudtam olvasni. Ma persze nem csodálkozom rajta, hogy az összes kiállítások vissza­utasítottak, de akkor nagyon fel­háborodtam ezen és elhatároztam, hogy majd csak azért is megmuta­tom az uraknak. Ügy gondoltam bármelyik mű­kereskedő boldog tesz, ha nála ren­dezem meg a kiállításom és bom­basikerről álmodoztam, ámde itt is hideg zuhanyként ért a valóság. A műkereskedők ugyanis — miután megnézték képeim, ridegen nemet mondtak és térdig lejártam a lá­bam, ainig valahol kinn! a külvár rosban rábukkantam Balázsovits bácsira. Tulajdonképpen antikvá­rius volt az öreg, de képek eladá­sával is foglalkozott és csekély bér ellenében hajlandónak mutat­kozott helyiségéből egy részt ren­delkezésemre bocsátani. Bár a sze­rény bérösszeg kéthavi zsebpénzem felemésztette, mégis boldog voltam, mert már másnap ott díszelgett a kirakatban egy hatalmas plakát, persze az ón rajzom: „Váradi Péter képkiállítása szeptember 10—25-ig.“ ügy gondoltam helyes lenne, ha Balázsovits bácsi, mint a kiállítás rendezője, meghívná a lapok mű- kritikusait, de az öreg erre nem volt hajlandó és kijelentete, hogy örüljek ha nem kerül kritikus a képeim közelébe. Ma már hajlandó vagyok igazat adni neki. A kiállítás megnyitása nem kel­tett nagy feltűnést. Az öreg bolto­son és rajtam kívül senki más nem volt jelen, mégis tele voltam remé­nyekkel és otthon avval dicseked­tem, hogy az eladott képek árából Olaszországba megyek tanulmány­útra. Apám, aki józan ember volt, nem nagyon bízott a dologban, de szegény jó anyám szeretetteljesen biztatott. Gyorsan múltak a napok s az idő múlásával egyenes arányban csök­kentek reményeim is. Egy lélek nem sok, de annyi sem tévedt be a kiállításra és Balázsovits bácsi, aki nyilván megelégelte, hogy állandóan ott lebzselek, a negyedik nap elza­vart avval, hogy jelenlétem nem okvetlenül szükséges, elegendő, ha időnként felhívom telefonon. Per­sze minden délben és este jel ki is­meretesen telefonáltam, de a válasz mindég ugyanaz volt: — A kutya se járt erre. Egyre szomorúbb, egyre elkese­52

Next

/
Thumbnails
Contents