Evangélikus Naptár, 1951
Andai László: Szerető szívek
Szerető szívek Irta: Andai László Egy barátom, az ismert festő mesélte ezt a kis történetet. — Ifjú legény ke voltam abban az időben, éppen pelyhédzemi kezdett a bajuszom helye, mikor ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy a nyilvánosság elé lépjek avval a tizenöthúsz képpel, amelyeket fiatalos hévvel a vászonra kentem. Velem is csak úgy volt, mint minden kezdővel, aki még nem tudja szabatos formában és érthetően kifejezni mit érez és így bizony az ón alkotásaim sem voltak egyebek, mint zabolátlan stílusú gyatra kis mázol mán}rok, amelyekben, — mint gyakorlatlan gyorsíró a jegyzeteiben, csak magam tudtam olvasni. Ma persze nem csodálkozom rajta, hogy az összes kiállítások visszautasítottak, de akkor nagyon felháborodtam ezen és elhatároztam, hogy majd csak azért is megmutatom az uraknak. Ügy gondoltam bármelyik műkereskedő boldog tesz, ha nála rendezem meg a kiállításom és bombasikerről álmodoztam, ámde itt is hideg zuhanyként ért a valóság. A műkereskedők ugyanis — miután megnézték képeim, ridegen nemet mondtak és térdig lejártam a lábam, ainig valahol kinn! a külvár rosban rábukkantam Balázsovits bácsira. Tulajdonképpen antikvárius volt az öreg, de képek eladásával is foglalkozott és csekély bér ellenében hajlandónak mutatkozott helyiségéből egy részt rendelkezésemre bocsátani. Bár a szerény bérösszeg kéthavi zsebpénzem felemésztette, mégis boldog voltam, mert már másnap ott díszelgett a kirakatban egy hatalmas plakát, persze az ón rajzom: „Váradi Péter képkiállítása szeptember 10—25-ig.“ ügy gondoltam helyes lenne, ha Balázsovits bácsi, mint a kiállítás rendezője, meghívná a lapok mű- kritikusait, de az öreg erre nem volt hajlandó és kijelentete, hogy örüljek ha nem kerül kritikus a képeim közelébe. Ma már hajlandó vagyok igazat adni neki. A kiállítás megnyitása nem keltett nagy feltűnést. Az öreg boltoson és rajtam kívül senki más nem volt jelen, mégis tele voltam reményekkel és otthon avval dicsekedtem, hogy az eladott képek árából Olaszországba megyek tanulmányútra. Apám, aki józan ember volt, nem nagyon bízott a dologban, de szegény jó anyám szeretetteljesen biztatott. Gyorsan múltak a napok s az idő múlásával egyenes arányban csökkentek reményeim is. Egy lélek nem sok, de annyi sem tévedt be a kiállításra és Balázsovits bácsi, aki nyilván megelégelte, hogy állandóan ott lebzselek, a negyedik nap elzavart avval, hogy jelenlétem nem okvetlenül szükséges, elegendő, ha időnként felhívom telefonon. Persze minden délben és este jel ki ismeretesen telefonáltam, de a válasz mindég ugyanaz volt: — A kutya se járt erre. Egyre szomorúbb, egyre elkese52
