Evangélikus Naptár, 1951

Móra Ferenc: Kossuth Lajos tiszteletére

Petykót. — Ide hallgass, én máj meg is csináltam a köszöntő vemet, ezt kell szépen megtanulnod.

Szegény Petykónak álló hétig se éjjele, se nappala nem volt örökösen a verset tanulta. Meg is tanulta szépen, pl is mondta százszor is nemcsak nekünk meg Biczó mesternek, hanem a Kőrösnek is, meg az eperfának is, meg a galamboknak is, 8 aki csak hallotta, az mind azt mondta rá, hogy még ilyen szépet nem hallott életében.

Szép is lett volna az nagyon,

csqkljogy az utolsó reggel már nem tudta olyan szépen elmondani Petykó. mint addig. Nyalkán kiöltözve, bársopy ünneplőben mentül kqzplebb prtünk az iskqlához, annál jobban akadozott. Ott is mondtg, mondogatja magában, leszegte a fejét, összeszorította keményen az ök- löcskéit s mije megindultunk Biczók mester vezetésével a nagyvendéglő elé, akkorra már boldogan súgta a fülembe:

— Tudom már megint!

A piacon nyiizsgött az ünneplő- ruhás nép. zászlókat lengettek a legények, bokrétákat szorongattak a lánvok. Dplet harangoztak, mikor fölharsogott az éljen messze az utca végin, s nemsokára láttuk is rnár a négvpejlpyas hintót.

Az uraság hintója volt ez, Gáspár úr mqgo js ott ült rajta, jpjíb- ján meg q vepplóg. tüzesszemű, szép deli férfi Kossuth bajos. Darptol- las kalap volt a fején, azzal integetett köszöntést jobbra-balra.

Még le se szállt a hintáról, púkor eOibe állt egy nagvszakállp prp^ ember és elkezdett beszélni. egy másik ember beszélj aztáp egy harmadik, és a legények lengették a zászlókat és a 'lányok szórták Kossuthra a virágot frőgY már alig látszott ki a bol'-éták közül

AUg álltunk már a lábunkon,

mikor Biczólk mester karonfogta

Petykót:

— No, fiam, most már rajtad a sor. Csak bátran, bátran, hiszen tudod a verset, ugy-e?

— Tp-tu-tudoin — hebegte Petykó elfehérpdve, s odaállt a* nagy ember elé.

— Érdemes férfiú — fogott bele a versbe, azján kimeresztett szemmel nézett körül. Kereste a többi szép szót, amik hirtelen kiszökjek a fejecskéjéből.

— ;rdemes férfiú... — próbálkozott nqégggyszer, de most mái1 reszketett, mint az öreg eperfán a száraz levél.

Gáspár úr iposolyogvia ocjosúgott Kossuthnak, mire az nyájasan lehajolt a kis szpnokhoz:

— Tessék kis barátom, mit akarsz mondapi?

— Én... én . : : már nem tudom- .. én azt tpdom... — bugy- gyant ki könny a gyerek szemé— Csak bátran, kis barátom! Hát mi az amit tudsz?

— Bácsi, én .. . én .. . nem tudok mást ... én . . . és ... megvetem a hengeruckot a maga tiszteletére, ha akarja — vágta ki magát huszárosán Petykó, s már akkor vetette is a bukfencet, hogy csak úgy nyekkent.

— Édes kis katonám — nevette el magát Kosiith bajos, míg a szemét elfpjotta a könpv — ez esett pekeni legjobban, mept tudom, hogy ezt szívből cselekedíed.

Azzal a karjára vette Petykót és beepielte a hintóba. Matvkót nem kpüett emelni mert már az akkor ojt jilt a hakqp. Fpgem iq odamtett közéjük Gáspár úr.

Ép az egész idő alajt lent ültem a bjntó fenekén, a Kossuth Lajos iábánál Halálos boltomig büszke leszek erre a tisztességre, aminél nagyobbal magyar gyerek nem dicsekedhet.

44