Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-02-12 / 7. szám
Olvastuk Talán még tavasszal jelent meg a könyvpiacon Sommerset Maugham: Ah King című novelléskötete. Tulajdonképpen egészen távol állhatna tőlünk, hiszen a novellák exotikus környezetbe visznek, idegen világok eseményeit tükröztetik vissza szereplőik történetében és lelkűk tükrében. Erkölcsi szempontból is kifogásokat tehetünk. De S. Maugham nagyon igényes író. Elsősorban is az írás nagymestere. Novellái nem a megszokott rövid, egyetlen csattanóra felépített kis történetek, hanem inkább keresztmetszetek. Egyetlen rövid órában, vagy egészen rövid idő alatt folynak le, de erre az időre összesűrűsödik a hősök egész élete, mindaz, ami addig volt és ami azután lesz. Különös jellemeket választ, amiket még érdekesebbé tesz a különös környezet Irásművészetére jellemző, hogy az ember olvasás közben nem tudná megmondani, hová fejlődik a mese. Ügy érezzük, az exotikus vidék neki tulajdonképpen csak ürügy arra, hogy egy vagy két embert egészen meztelenül állítson elénk, anélkül, hogy sokat kelljen beszélnie és magyaráznia. A többi azután úgy jön magától. Nagy események, nagy összecsapások történnek, feszülten érdekes valamennyi írása. Igazi irodalom, mert a való életet tudja megjeleníteni akkor is, amikor előre tudjuk, hogy amit mond: nem történt meg soha. Ly Corsari: Emberek fehérben címen megjelent regénye a legújabb orvosregény. Itt azonban csak a probléma orvosi, a könyv egyébként nem a divatos orvosregények közül való. Állandó várakozással olvassa az ember: mikor is kezdődik el az a lüktetés, az ember- mentés, amit a közönség annyira megszeretett az orvosregényekben. Ehelyett túl sokat és nem mindig ügyesen, nem mindig érdekesen boncolgatja főhősének életét. Ez az ember a rákkutatásnak szenteli életét és közben állandóan azzal a kérdéssel küzd, hogy szabad-e az orvosnak megölnie gyógyíthatatlan betegét. A kérdésre azonban nem mer választ adni, csak kerülgeti. Belülről úgy érzi az ember, hogy a beteg életének megrövidítésére szavaz a hős is, meg a szerző is, csak nem meri kimondani, mert inkább konstruktív akarna lenni és nem mer szembekerülni egyik párttal sem. Ez az óvatos kerülgetés azonban a regény érdekességének rovására megy, mert az ilyen bizonytalankodás csak a kisebbszerű írók jellemzője. A biztoskező nagy író neki mer vágni a kérdésnek, pro vagy kontra — ez itt tétovázik. Ezért nem is ajánljuk a könyvet, egyáltalán nem különös, sokkal jobbakat olvastunk már ebből a műfajból. A fenti könyv irodalmi! a g is, érdekesség szempontjából is sokkal többet ér. kp. Halálozás, beczkói Bíró Gyula építész, m. kir. kormányfőtanácsos, a pesti egyházközség közel 25 éven át presbitere, életének 76. évében Budapesten, hosszú szenvedés után elhunyt. Az egyház érdekeit mindenkor hűségesen szolgáló és feladataiban készségesen támogató presbiter temetése február 4-én volt a Kerepesi-temetőben. 6 vén meg, a‘ lobogó Zászló a‘ Nemesség Directorához elkisértettik, onnét a Lovasság Fő vezér Tettes Szathmáry Király Antal Urat Házáig elkisérteni, Eöttvös József Kapitány Ur tiszteltt Vezér Úrnak fáradtságát ‘s szívességét megfogja köszönni, a‘ honnan kiki a“ meghívott Vendégek közzül Gazdájának Asztalához siett. ‘s éhségét a‘ Szakátsi művnek megemésztésével felváltja.“ így volt. Éhségét bizonnyal mindenki a legkellemesebb körülmények között csillapíthatta, az igaz magyaros vendéglátók asztalainál. ! Mi is úgy vagyunk e jegyzőkönyv olvasása utón, mintha részt vettünk voln a leírt eseményekben, újra ízlelgetjük a szavakat, a gondolatokat, a kor levegőjét. Magunk előtt látjuk a színpompás, mozgalmas képet, a lovasbandériumot, szinte halljuk a mozsarak öblös durranásait, látjuk a friss szélben repeső bíborselyem zászlót, amint ősi templomunkból a kát. székesegyházig, majd onnan a püspöki Rezidencia elé kíséri a nemesek bandériuma, mindezt a mi rozsnyói szemeink — a helyszín ismeretében — szinte látva-látják, de még jobban érezzük az események leírásában azt a magától értetődő, meleg, testvéri békességet, amivel ezt a kérdést, mindenek örömére és megelégedésre megoldották, egyetlen zavaró gondolat nélkül. Még csak szóba sem került, hogy máskép is lehetne: akadályokkal, nehézségekkel, kifogásokkal. A közelmúlt egészen más példákkal szolgál. Volt egy harangavatásunk, amikor a világháborúba elvitt városi harang utódját avattuk. Itt már akadály volt, hogy a harangot protestáns lelkészek is meg akarták áldani s emiatt a kát. lelkész nem is vett részt az ünnepségen. Kifogás tárgyát képezte még az is, hogy az ünnepség avatóversét evangélikus szerző írta s a verset evangélikus papleány szavalta el. Előbbi azonban, az ev. szerző nem esett kifogás alá akkor, mikor az újjászervezett Kát. Legényegylet prológját írta meg; utóbbi — a szavaló, akkoriban a közismert legjobb szavaló volt, akire ezért esett a rendezőség választása és senki nem kereste a felekezeti mivoltát s papi családját. A magunk családjából is van egy fájdalmas emlékem, nehézségekkel, kifogásokkal és akadályokkal. Az Isten megengedte, hogy Szüleim aranylakodalmukat megérhették. Mindketten törődötten, rokkantán, de egyébként teljes szellemi-lelki frisseségben. A házból nem mozdulhattak ki: helyükbe akartuk hozni az áldást, mindkét feleke- zetét, mert Édesanyám katolikus volt. A mi lelkészünk a legteljesebb készséggel rendelkezésre állt s hajlandó volt alkamazkodni bármely sorrendhez, vagy beosztáshoz. Nem úgy a másik fél, akivel éppen az időpontról tárgyaltunk, miközben megtudta, hogy a mi lelkészünk is fel fog jönni. Kijelentette, hogy abban az esetben ő nem jöhet a házhoz. Még akkor sem, ha elsőnek őt híviuk és elkülönítjük időben is a két alkalmat. Sőt: azt is megkíséreltük volna, hogv a két tehetetlen öreget valahogy át vigyük a közeli zárdái kápolnába s ott kapják a kát szertartás szerinti áldást, otthon azután az evangélikust. Ez is elfogadhatatlan volt a másik fél részéről. Végül is: eljött a mi lelkészünk, Luther-köpenyben s meghatóan kedves, bensőséges és könnyekre indító szavakban hozta el az áldást a félszázadéves közös küzdelmekre visszanéző hű öreg sziveknek. Az említett két eset még a megszállás alatt történt. De a felszabadulás örömébe is belecseppent ugyanez az ürömcsepp: az országzászlónk avatásánál megismétlődtek a harangavatási bonyodalmak. A kát. fél azt kívánta, hogy protestáns lelkészeink csak világi öltözetben jelenjenek meg, különben ő nem fungálhat ornátusban. Természetes, hogy a mieink nem fogadhattak el ilyen utasítást, Luther-köpenyben és talárban jöttek. A kát. plébános reverendában. Tehát: az országzászló tövében, az Isten szabad ege alatt sem jelenhetik meg a kát. ornátus a mi köpenyeink és talárjaink társaságában! Pedig az ország- | zászlón ott ragyog az ország angyalos címere s a két címertartó angyal együtt emeli a címert a jövő elé, a mindennapok kicsinyes harcai fölé s mindnyájunk előtt ismert e két címertartónak nagy püspökünktől eredő szimbolikus értelmezése..'. Lám, 1822-ben, senkinek semmi sérelme, rövidsége, lelki kára nem származott abból, hogy a rozsnyói nemesek zászlóját előbb az ev. templomba vitték, Pákh Mihály áldó keze alá, onnan a kát. székes- egyházba a püspök színe elé, majd a bandérium élén a Rezidenciához.
