Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-08-26 / 35. szám

WmillRFf

Szóvátesszük

... az unitárius egyház egyik határozatát, mert a hazai keresztyén egyházakban nagy megütközést keltett. A határozat kimondotta, hogy az unitárius egyház nem vesz fel áttérő zsidókat és ehhez a határozathoz nem szólunk hozzá, mert ez ,az unitárius egyház bel- ügye. (Lapunk más helyén ugyan ezzel ellentétben azt olvassuk, hogy az ösz- szes felekezetek között zsidóvérű keresztyének az unitárius egyházban vannak a legtöbben.) De hozzá kell szólnunk a határozatnak ahhoz a további részéhez, amelyik tiltakozik az ellen, hogy bármilyen alapos előkészítés és teljesen törvényes módon a többi keresztyén egyházak is befogadjanak áttérő zsidókat. Ez viszont a többi keresztyén egyháznak belügye, amelyikbe nem ildomos beleszólni. Annál feltűnőbb ez a tiltakozás, mert hiszen a keresztyén egyházak a Krisztusban hívők közösségébe veszik fel a hozzájuk áttérőket és a Krisztusban való hit tekintetében éppen az unitárius egyház illetéktelen akár tiltakozásra, akár hozzájárulásra. Végül pedig egészen barátságtalanná és gyanúsítóvá válik a határozatnak az a része, amelyik a betérő zsidókról, mint adóalanyokról beszél. Ezt még ellenséges oldalról sem mondották. Minden keresztyén egyháznak megvan a missziói parancsa és ezt Krisztus előtti felelősséggel kell teljesítenie, nem pedig alkalmi állásfoglalások szerint.

... a most lefolyt istvánnapi ünnepet egészen megrontotta az ellenséges légi kötelékeknek az egész ország felett száguldozó sokasága. Nagyon nélkülöztük a magyar keresztyénség istentiszteleteinek közvetítését. Szerettünk volna legalább délután kárpótlást találni a rádió további műsorában. Ez nem sikerült zavartalanul. Szóvá kell tennünk ugyanis Wass Albert előadását, amelyet „ősökről, otthonról, hazáról” címmel tartott. Szép nyelvezet, meleg hang, fordulatos stílus jellemezte. Voltak egészen megkapó részletei. De egészében olyan furcsa vallásosság ütközött ki az előadásból a keresztyén magyarság nemzeti ünnepén, ami a hallgatót nemcsak elszomorította, de meg is döbbentette. Amikor Krisztust egyszerűen „keresztes Isten” megnevezéssel volt szíves jellemezni, azután amikor a magyarságban megmaradt értékeket óvatosan annak tulajdonította, hogy megmaradt még mindig valami a pogány- magyarságból is, végül pedig, amikor azzal fejezte be, hogy ha Isten véletlenül rátekint néha a magyar népre, egészen meghatódik azon. hogy még itt van, — akkor olyan gondolatokat nyújtott ajándékul István király ünnepén a magyar rádió sokezer hallgatójának, amit sajnálattal és elszomorodva ezennel visszaadunk okulásul úgy a szerzőnek, mint a rádió cenzorának.

vkm.

Keressük Szente Gergely bicskei születésű — atyja Mihály, anyja Pál Judit — egyén házassági levelét Takács Erzsébettel 1801-—1826. közötti időből. Feltaláló kellő jutalomban részesül. Értesítést Szente Lajos kér. Címe: Bpest, XII., Törcsvár-u. 36.

4

A végzet hatalma

Rémdrámának tarthatják sokan azt a különben vérbő mesét, 'amelyre operát írtak a fenti címen. S napjainkban, amikor ez az opera a világ valamennyi színpadán, mint majdnem szívesen hallgatott opera fut, kevesen gondolnak arra, hogy maga a szöveg, amelyre, mint kétes értékű alépítményre a fenséges zenemű épült, a zenei résznél föltétlenül alacsonyabb értékű valami. Az opera hallgatása közben a mese megsemmisül. Csak a zene él' a hallgatókban és az előadókban s közben mindkét fél meditálhat magán a tételen: mi is az a végzet hatalma ezen az operán túl, vagy általában?

Teológiai szóhasználatunkban sem a végzet, sem a sors nem azok a kifejezések, melyekkel a legvakmerőbb teológus is szívesen foglalkozna. Vannak tanulmányok, amelyekben mindkét, bár egymáshoz nagyon hasonló fogalom a tárgyalás alapjául szolgál, de a keresztyén dogmatika legszívesebben száműzné mindkét szót. Évekkel ezelőtt az egyik evangélikus dogmatikai könyvecskében a különben szívesen olvasott német teológus a sorsot, mint teológiai alaptételt dolgozta ki, de épen állásfoglalása miatt nem lett népszerű írása.

Igehirdetésünkben is kerüljük ezt a két kifejezést. Bár nagyon jól tudjuk, hogy a napi keresztyén szó és fogalom nagy koncertjében mindkét szóval úgy dobálóznak az emberek, amelyek nélkül már beszélni sem tudnak.

Nincs történelmi tankönyv, amelyben ne volna olvasható a magyarság küldetése. Beszélnek és írnak a magyar keresztyénség sorszerű szerepéről: Nyugat és Kelet közepén. Valamennyi velünk rokonszenvező nép és ember érzi azt, hogy nemzetünk az események és a történelem országútján fekszik s ezért tud nehezen a történelemben passzív szerepet vállalni. Népünkről igazán el lehet mondani azt, hogy elhatározásaiban nem lehetett sohasem langymeleg s a magyar beszéd sem volt sohasem felemás, hanem vagy igen-igen, vagy nem-nem!

A közeledő hatodik háborús esztendő előrevetített árnyékában lehet ezt tragikusan érezni, vagy olyan magunkat a sorsnak megadó melankóliával fogadni, amelyre általában könnyen hajlamos az ember, különösebbképen pedig a magyar ember. Keresztyénségünkben is mindig egyformán létünkbe ütköző problémaként jelentkezik a nagy kérdés: a magyar keresztyénség existenciája.

Egyházunk álláspontja a predestináció kérdésében sem egységes. Nagy külföldi teológusaink elég bátran nyúlnak a kérdéshez s meg merik írni azt, hogy Luthernek mi volt az álláspontja ebben a kérdésben. Bizonyosan nem látta olyan élesnek a . különbséget •ébben a relációban a reformátusokkal szemben, mint ahogy a mai teológus nemzedék kevés kútfő ismeretében véli. A gyakorlati keresztyénség szempontjából ez a kérdés ugyanis nem lebecsülhető hatású tény.

Nézzük meg hazánk történetét: minden olyan korszakban, amikor igazán sorsdöntő problémák között vajúdott nemzetünk, nemzetünk és hazánk sorsa olyan református hitű férfiak kezébe volt letéve, akik hitbeli élményeik, sőt erős meggyőződésük alapján tudtak mit kezdeni a sorssal épen úgy, mint a végzettel. Nem akarták megkerülni ezt a problémát sem magyarságukban, sem keresztyénségükben, hanem vállalták ebben a krizises helyzetben azt, hogy rendeltetve vannak a legnehezebb feladat megoldására is.

Veszedelmes volna ezért az íróra a kriptokálvinizmus vádját elkiáltani. A háború kegyetlen élményei között kezdjük megérteni a keresztyénség sokrétegeződésének jelentőségét. Ebben van az igazi klasszikus ökumenikus gondolat is. Van idő, amikor az evangélikus kegyességre van szüksége a világnak épen úgy, mint az egyes embereknek s bizonyára került már sokszor olyan nyomorúságba a világ, amikor kellett neki a katolicizmus törvényszerűsége is. A múló szá- .zadok folyamán így egészíti ki egymást ennek a többféle árnyalatnak hatása a nemzet életében. Ahogy katona ilelkészek vallják be: a harctéren a különböző egyházak lelkészei nem aggodalmaskodnak ez elválasztó dogmatikumok felett, hanem cselekszik mindazt, amit egymás segítésére tehetnek s az evangélikus lelkész természetesnek tartja azt, hogy a haldokló római katolikus vallású katonát felkészítse a