Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-07-08 / 28. szám
tított el sok életet, Krisztus új életre hoz elő mindeneket. Neki nagyobb hatalma van, mint az embereknek. Vérével váltotta meg s örökre magának szerezte meg azokat is, akik előttünk pihennek. Megható volt, hogy a nagy temetésen az egyházi szertartást egymás után testvéri szeretetben végezte a három nagy keresztyén egyház. A katolikus lelkész felhívására együtt mondotta el a hatalmas gyászoló gyülekezet a Miatyánkot, a református lelkész felhívására az egyetemes keresztyén egyház hitvallását s az evangélikus lelkész felhívására együtt zengett minden szívből a magyar Himnusz. Együtt imádkoztak és együtt áldottak meg a különböző egyház papjai minden felekezetű halottat. König Kelemen, az „Egység Útja” szerkesztője meleg szeretettel szorított kezet a református és evangélikus testvérrel s maga mondotta meg azt, amit éreztünk ennek a temetésnek a végén: Űgv látszik, Istennek ide, a sírmezők mellé kell állítani bennünket s ilyen szomorú alkalmak tudnak minket közelebb hozni egymáshoz. Mi a magunk részéről a június 29-i nagy temetésnek tanítását elvisszük magunkkal s testvérszívvel dolgozunk és imádkozunk minden magyar emberrel. Azokkal, akik megritkult sorainkat látva tudják, hogy ma sokszorosan szükség van a munkás kézre s azok helyett, akik már nem munkálkodhatnak velünk. S így bontakozik ki előttünk — sírmezők felett állva is — a jövendő képe: fehérlő mezők drága ajándéka. Magyar kenyér az asztalon a magyar holnapokra . . . Utunk már hazafelé visz. Mögöttünk maradtak a frissen hantolt sírok, gyászolók elsírták forró könnyeiket, lelkészek elbúcsúztak egvmástól. mi azonban még mindig halljuk Jézus szavát. Nemcsak Samáriában mondotta, ott a sírmezők felett is hirdettette: ..Ti nem azt mondiátok-é, hogv még négy nap és eljön az aratás? Tmé, mondom néktek: Emeljétek fel szemeiteket, és lássátok meg a tájékokat, hogy már fehérek az aratásra. És aki arat, jutalmat nyer, és örökéletre gyümölcsöt gyűjt. . . Pásztor Pál. A templom és az élet (Folytatás.) A hatodik ember így szól a hetedikhez:-— Látod, milyen különfélék ezek az emberek, akik egymás mellé kerülnek a templom padjaiban. Hogy figyelt az egvik és milyen figyel- fnetlen volt a másik. Az egyik könnyezett és volt olyan, aki ugyanakkor gúnyosan mosolygott. Elég nehéz lehet a papnak úgy prédikálni, hogy lekösse mindenki figyelmét. De vájjon Isten mit szól az ilyen össze-vissza-való emberekhez? Aztán gondoltál már arra, hogy hányféle imádság szólhat egyszerre ugyanabban a templomban, ugvan- ahhoz az Istenhez? Engem bizony mindig zavar, ha erre a sokféleségre gondolok és saját magamon is látom, hogy meghallgatom ugyan az Isten igéjét, jónak és segítőnek érzem és mégis alig marad valami belőle a szívemben. A hetedik azt felelte rá: igen, igazad van, de ez már nem a mi dolgunk. Némelyik mag a tövisek közé esik, némelyik pedig a jó földbe. Némelyiket kiragadja az ördög az ember szívéből, némelyik pedig sokszoros gyümölcsöt terem. Isten útjai nem a mi útjaink. Ő a kövekből is támaszthat magának fiakat. Az utolsónak is adhat annvit, mint az elsőnek. Isten nagyobb, mint a mi szívünk. Bizony, egyenként bánik velünk az ő templomában és egész életünkben. De hosszútűrő kegyelemmel bánik velünk, úgy, ahogy Krisztus által megmondotta a búzáról és a konkolvról: „Hagvjátok őket egvütt az aratásig”. A nyolcadik ember így számol be a templomokról: — Nekem minden templom kedves. Bejártam már sok templomot, hatalmas külföldi dómokat és katedrálisokat. melvekben évszázadok ódon levegőjét éreztem és voltam egészen úi és eleinte furcsán ható, modern temnlomokban is. Éreztem a végtelenbe vesző magas ívek alatt '-noen úgy, mint meszelt falú alacsony kis templomokban ugvanazt az áhítatot, a szívnek ugyanazt a csendességét, amellvel Isten szavát igvek- szik meghallani. És álltam ezer évnél idősebb templomkövek között, melyekből már csak a templom alaprajza formálódott ki. mint ahogy álltam épülésnek indulf fundamentum mellett, ahol a falak és a tetőB&Ncaikusarr Hordjunk Luther-rózsát! Ma a jelvények világát éljük. Az emberek legtöbbje — akarva nemakarva — magánhordja hovatartozásának jelét. A zsidók szíve felett ott sárgánk a csillag, a katolikusok gomb- lukában az Emericana, a Congregáció és a Szívgárda jelvény, a reformátusok kabáthajtókáján is megjelent a buzogány. Csak a Luther-rózsa virít kevés evangélikus embernél! A világi jelvényeket is bátran viselik az emberek és ezzel tanújelét adják érzésüknek és gondolkozásuknak. Miért gyávák a hitvallóősök egyházának tagjai hovatartozandóságuk megváltásánál? Hordjunk Luther-rózsát! 1. hogy megismerjék! A többi egyházi és világi jelvényeket nagyjában ismerik. A Luther-rózsára mutatva azonban többször megkérdezik: milyen jelvény? 2. Ebben a megpróbáltatásokkal keserű világban egy örömeseppet adjunk a másik evangélikus testvérnek! Azt- hiszem, mindenki érezte már azt a szívlökést és az egész testén átfutó melegséget, amikor egy ismeretlen, de Luther-rózsás embert látott az utca ezerszínű forgatagában! Ma annyi bajjal, gonddal küzd az ember, ilyen ártatlan öröm szerzése pedig még pénzbe sem kerül. Az írás azt mondja: tegyünk jót mindenekkel, kiváltképpen hitünk cselédeivel! 3. Mi evangélikusok kevesen vagyunk. Kicsinységünk tudata, sokszor elcsüggeszt. A mellőzés pedig közömbösségbe taszít. • Ha sokan hordják a mi jelvényünket, észrevesszük, hogy ném is vagyunk olyan kevesen! A tömeg ereje szállja meg a gyengéket, a közömböseket pedig felrázza. Mert milyen sokan leszünk is akkor evangélikusok. Valaki nemrégiben azt mondta: Eddig hordtam, most letettem, mert minden harmadik zsidó azt hord a csillag mellett. Ennek a valakinek nincs igaza! Először azért, mert ez a szám alapos nagyítás. Másodszor azért, mert aki evangélikus, még ha azelőtt nem is volt az, joga van rá, hogy új egyháza jelvényét hordja. Amint mondtam, a jelvények az emberek hovatartozóságát jelentik. Mi evangélikusok a tisztult egyházhoz, az evangélium- és a hithősök egyházához tartozunk! Ez nem szégyen, hanem büszkeség! Tehát Luther-rózsát hordanunk sem szégyen, hanem büszkeség! Büszkék lehetünk, mert minden Luther-rózsa történelmet, bátor hitvallást, szenvedések között is gerinces kitartást jelent. V. E. Keressük Mészáros Imre születési anyakönyvi bejegyzését 1836. előtti időből és Finta Julianna szül. anyakönyvi bejegyzését 1835 előtti időből, valamint kettőjük házassági bejegyzését fenti adatoknak megfelelően. Nevezettek Űzd környékén laktak (Tolna megye). A kivonatok az illeték feltüntetésével Evangélikus Lelkészi Hivatal, Rákosszentmihály címre küldendők. 5
