Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-06-24 / 26. szám

MN<HM»an

98.02, Rákosszentmihály 137.91, Pestújhely 130, Keszőhidegkút 143.50, Tokaj 66.77, Hatvan 961.88, Nyíregyháza 737.05, Bonnya 18, Rekenyeujfalu 60.08, Mezőtúr 200, Pesti német 175, Kelenföld 188.50, Hoffer Gyula, Martonvásár 10, özv. Horváth Elekné. Kisfalud 20, Si- mor Erzsébet, Sikl óslOO, Kiszely Zsig- mond, Tápiószele 10, Farkas Sándor lapszerkesztő, Mátyásföld 20, Evang. Keresztyén Ifj. Egyesület, Rákóczi- telep 20, dr. Mesterházy Ernő, Nagy- geresd 500, dr. Raffay Sándor püspök 500, Chován Sándor lelkész 20, Dole- schall Lajos 3.23, Molnaszecsődi szórványhívek, Körmend 47 P. A gyűjtés eddigi eredménye (f. év június 5-ig) 27.148.12 pengő.

Szóvátesszük

.. . hogy érdekes megnyilatkozást hallottunk a múlt héten egyik felelős kormányférfiunktól a személyeskedés ellen. Sajnos, nem fejtette ki egészen és hosz- szasabban, hogy mit is ért alatta. Mi a magunk részéről a jelen átalakuló és forrongó világban elsőnek azt a szabályt említenénk a személyeskedés kérdésében, hogy: senki se akarjon egyedül mindenható és mindentudó lenni. Milyen sokszor és milyen sokan elmondották már ezekben a napokban, hogy: megmondtam, így lett. Én vagyok az, aki tudtam, tehát bizonyos helyekre és pozíciókba csak én jöhetek számításba. Nem szabad elhinnünk ezt. Eddig még minden nemzet és minden ország élt tovább, ha meg is haltak azok, akik polgárai közül azt hitték, hogy egyedül, kizárólag ők képesek végrehajtani mindent. Más is tud és az újjáalakulás lehetősége és reménysége annál biztosabb, minél jobban és minél nagyobb lendülettel 'törekszünk arra, hogy megkeressük a megfelelő munkatársakat. A második éppen ezért, amit szem előtt kell tartanunk az, hogy igyekezzünk meglátni és elismerni a másikat. Ne törjön senki sem ellene, ne igyekezzék „megfúrni” (ahogy rossz szóval mostanában állandóan halljuk), hanem erősen törekedjünk arra, hogy munkájában segítsük. Nem osztozkodást kell ez alatt érteni, mert ahol osztozkodás van, ott mindig egyéni érdekek kerülnek előtérbe, hanem kölcsönös megbecsülést és együttmunkálkodást. A nemzet java sohasem olyan kis dolog, hogy egyéni érdekekből lehetne osztozni felette és összefüggésbe lehetne hozni egyéni dolgainkkal. A harmadik pedig legyen az a krisztusi igazság, hogy „aki közületek első akar lenni, legyen mindeneknek szolgája”. Egyben lehet tehát személyeskedni: a szolgálatban. Egyben lehet kritikát gyakorolni: a munkateljesítményben. De nem másban. Beszélhetünk és igenis beszéljünk csak arról, csillogó és boldog szemmel, hogy mit dolgozunk és mit szeretnénk még tenni a közösség, a nemzet, az egyház érdekében és hagyjuk el mögüle azt a régi, liberális korba illő, utilitariszti- kus aljas megjegyzést: azért én is csak elérek vele valamit. Amíg ebben az országban az emberek munkájuk végzése közben arra gondolnak, hogy ezzel hogyan sütik meg egyéni kispecsenyéjüket, addig nem lesz itt feltámadás és új*élet. Addig csak a régi rendszer folyik to4

Szlovenszkói Magyar Evangélikus Szövetsége gyűlésein — minden szomorúság mellett.

Lie. Fizély Ödönre szívesen emlékezem. Ö volt az első, akit ezen a hídon át a „Nyugatból” megismertem. Mint negyedéves teológus,. 1932 őszén — első ízben — vettem részt a SzEMESz Pozsonyban tartott közgyűlésén. A Szövetség akkor már hosszú utat megtett. Kialakult szertartás szerint folytak az előző napi tanácskozások s maga a gyűlés is. Emlékszem, milyen szorongó szívvel léptünk a tanácskozások színhelyére. De ott aztán felengedett a szívünk. S jelentkeztünk. Bejelentettük, hogy a pozsonyi teológián tíz magyar hallgató van s kértük, hogy a Szövetség terjessze ki ránk istápoló gondoskodását. Nagy- szükségét éreztük ennek, hiszen a szlovák és német hallgatók iránt kellő figyelmet és érdeklődést mutatott mind az egyetemes egyház, mind pedig a helyi gyülekezet.

A Magyar Akadémikusok Keresztyén Körében már előzőleg teológiai szemináriumot létesítettünk, ahová a helyi református lelkészek, de a helyi jezsuitarendiek is eljártak — mint előadók. Kérésünkre a Szövetség válaszát ide hozta meg Lie. Fizély Ödön. Tanulságos és értékes előadások, nevelő szándékú viták hangzottak el azután itten hétről-hétre. S Lie. Fizély Ödönön és Endreffy Jánoson keresztül most már tapasztaltuk, hogy „Nyugaton” is vannak magyar evangélikusok, nem csak Kassán, Eperjesen, Rozsnyón és — mondjuk — Rimaszombatban. .

Ez a fölismerés azonban még távolról sem jelentette a szórvánv- sorsra döbbenést. Nem, mert a tudatos szórvánvsors-vállalás már fejlettebb közösség-szemléletet és átfogó szervezést igényel.

Az idegenbe vetettnek nem az az érzése támad, hogy „bárhol, mégis vannak olyanok, mint én vagyok”, hanem csupán csak annyit: „itt is, milyen jó, hogy itt is, ezen a ponton is!” S ebben a szigetlakó szemlélete ütközik ki. Észreveszi, hogy az ő szigetén kívül van még más sziget is, ahol az ő lelki sajátosságának megfelelő életkörülmények vannak s ezért hozzá hasonló lelki alkatú emberek közössége él.

A hídépítés munkája ezért- nem merülhetett ki abban, hogy a meglévő közösségeket összegezzük, mint valami szigetcsoportot, hanem, hogy a közbül eső területen szétszórt magyar evangélikusok közösségre vágyakozó, de határozatlan akarásán keresztül teremtjük meg a szigetek között a közvetlen összeköttetést.

Minden szomorúság mellett az öröm az, hogy ilyen összekötő munka folyt is a Felvidéken. Ha ezt Ignácz Rózsa könyvének az előző cikkben közölt szemelvényeihez mérjük, ebből a munkából hasonló hősköltemény születnék. De az, aki végezte, névtelenül tette. Csak az útjelzők emlékeztetnek reá.

Egy fiatal kassai leányra gondolok én itten Huszonegy évvel ezelőtt az Isten választotta ki őt erre a munkára. Missziói iskolába járt ekkor Németországban. Onnan megtermékenyült lélekkel tért haza. Több kassai leánnyal közösséget alakított. Álhatatos imádsággal tárták fel kívánságaikat az Űr előtt. Az eredmény a „Bethesda Hajléktalanok Otthona”, mely 30 hajléktalan gyermeknek és elaggottnak nyújt hajlékot. De ezzel nem érte be. Kezébe vette az utazótáskát és bejárta az akkori egész Szlovákiát. Egyetlen lélek után is messzi utazásokra vállalkozott. Az ország minden részében imádkozó közösségek sarjadtak nyomában. Azután már ez sem volt elég. Hogy a közösségi szellemet ébren tartsa és ápolja, lapot indított: „Boldogság Útja” címmel. A kisebbségi magyar evangélikus sajtó hol bátorító, hol meg elmarasztaló módon föl is figyelt munkásságára. S ennek során nem egy „Kiss Alberttel” volt találkozása. Útján a megismert igazsághoz való szilárd ragaszkodása, de modorának nem mindig szeretetreméltónak nevezhető volta miatt többízben is drámai jelenetben volt része.

Szent-Istvány Marga — mert róla van itt szó — a húsz év alatt sokat tehetett a szórványsors-tudatra ébresztés terén Kelettől Nyugatig. Nem ezzel a programmal indult el, amint ezt mindjárt látni fogjuk, mégis itt is eredménnyel járhatott.

A „Boldogság Útja” utolsó számában 1943 márciusában — melyet követően a lap „Az Élő Víz” című evangélikus lappá szélesedett — ezt írja munkájáról: „Istenem, sorsom a te kezedben van. Zsolt. 31, 16. Ez a mai ige hadd ‘szolgáljon alapjául mondanivalóimnak. Milyen kegyelem azt tudni, hogy életem sorsát Isten tartja kezében. Jó ezt