Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-01-15 / 3. szám
fMMUSELET A keresztyének sokszor azzal nyugtatják magukat, hogy a védelmi háború jogos. Támadni nem szabad, de védekezést az Isten is megenged. De mikor védekezik az ember? Ebben a háborúban pl. ki a védekező, és ki a támadó? Ez a megkülönböztetés, úí*v érezzük, nem alkalmas arra, hogy igazságot tegyünk. Bocskay István, Thököly Imre, vagy II. Rákóczi Ferenc háborúja támadó háború volt. És a magyarság még ma is úgy érzi, hogy el tud velük számolni Istennek. Inkább mondjuk azt: ha egyáltalán lehet háború jogosságáról beszélni, akkor az a szabadságharc! A szabadság isteni jussunk, benne Isten egyaránt akar részileltetni minden embert. A szabadságát mindenki Isten nevében védelmezheti. De nem tudni, nem ért-e nálunk többet Gandhi a ke- resztyénséghez, amikor nem engedi a fegyverfogást még a szabadságért sem. Nyugodjunk bele ebbe: Jézus Krisztus népei, a keresztyén nyugat kezében nincs más eszköz az emberi szabadságnak mindenki számára való biztosításához, mint a fegyver? ... Ennek a háborúnak az a jellemzője, hogy az embereket világnézettel készítették fel rája. Ez hozzátartozik a totális háborúhoz. Akik a totális háború iszonyatát előre látták, mindkét félen, mert hiszemi ismerték mindkét félen előre ennek a háborúnak a fegyvereit, azok igen jól tudták, hogy ezt a háborút az ember csak világnézeti alapon fogja kibírni. Mert a háború szenvedéseit' végre is a fegyvertfogó és fegyvert kovácsoló embernek kell kibírnia, s ez az ember régen összeomlott volna, ha nem fűtené belülről a világnézet szenvedélye. Ma nem egyszerűen angolszá- szok-oroszok, németek állanak egymással szemben, hanem világnézeti alapon álló angolok, oroszok, németek. Egyik ember a másikat sose gyűlölhetné eny- nyire. Csak az elvek tudják- ennyire gyűlölni egymást. Ilyen módon ennek a háborúnak lelki alapja van. S persze így csak lelki kibontakozása lehet. S ha a lélek, az emberi lélek háborúba vitte a népeket, akkor ugyanezzel az emberi lélekkel nincs kiút a háborúból. Egy új lélekre van szükség. Isten Szentjeikére, aki mást tanácsol az embernek. Háborúra csak a világnézet vezette az embert. Békére csak a hit vezetheti. # Mert béke abból még nem születik, hogy az egyik fél, vagy mindkét fél kifárad a borzalmakban, hogy egyik megadja magát, vagy két verekedő egymás vállára borul, s még mielőtt összeesnének, elengedik egymás nyakát. A világnak ma nem egyszerű békére van szüksége, hanem sokkal többre: megbékélésre! Meg kell békülnie az ember- ; nek az emberrel, az embernek az Isten- j nel. Fel kell venni újra ember és ember, Isten és ember között a gyűlöletben elszakított kapcsolatokat. Mi várható az embertől, aki négy évig gyűlölethez, halálhoz, gyilkoláshoz szokott, aki vért szagolt, s igazságtalanságot, jogtalanságot, embertelenséget életformájának avatott. Mi várható az embertől, akinek elégett a háza, elveszett a polgári vagyonkája, szétzüllött a családja? Mi várható feldúlt országok reménytelen népétől? A gyűlölet, az anarchia és semmi jó. A világnak új i 4 lengyel gimnázium fennállása azt prédikálja befelé is és kifelé is, hogy íme jó, ha egy nemzet nemcsak beszéli, hanem cselekszi is a szeretetet. De szorongó aggodalommal gondolunk arra, hogy a lengyelek most előttünk mennek olyan válságos problémák megismerésében és megtapasztalásában, amelyek esetleg több nép életében is sorra fognak kerülni. A lengyelek sorsára ma nem kevesebb aggódással gondolunk, mint a ,,Fogoly lengyel” költeménynek megszületése idején. S bizonyára a lengyel nemzet mai helyzetében körülnéz s figyeli, hogy kik és hogyan állnak mellette. Látni fogja, hogy a keresztyén magyarság most is mellettük van: aggodalommal, imádsággal és sorsuk jobbra fordulását könyörgő figyelemmel. G. L. Énekügyeink A nov. 27-i számban mejelent cikkem oly erős visszhangot váltott ki, annyian köszönték azt szóban, üzenetben, írásban s helyesléssel említi meg dr. Deák János e kérdésben írt cikkében is — akinek viszont én köszönöm a hozzászólását, mellyel teljesen egyetértek, — hogy feljogosítva érzem magam Linder Lászlónak a fenti című cikkére való válaszadásra, mivel tudom, hogy sokak nevében szólok. Világos előttem, hogy ez nem dönti el igazunkat, mert sokan is tévedhetnek, de kötelességemmé teszi, hogy meggyőződésünknek ismételten kifejezést adjak. Mindenekelőtt szeretnék hivatkozni egy-két levélíróra, akik közül az egyik azt mondja: „hát nincs nekünk ennél okosabb dolgunk? nem találunk akár a világ gyermekeiben, akár saját magunkban ennél sokkal súlyosabb kivetnivalókat?” Egy másik pedig megkért, adjak hangot alkalmilag egy eddig cikkben meg nem említett, — csak szóban elhangzott — kifogásnak, mely szerint a „hallelujaénekek” azért nem jók, mert ,,ichlieder“-ek a közösség rovására. Hát kinek van szüksége Megváltóra, írja a levélíró, nekem, vagy a közösségnek? En pedig hozzáfűzöm: éppen azért közösségi énekek, mert lelkiközösség csak Krisztus keresztje előtt bűnbánatban méghajló ehgyének között lehetséges, akik hitük és meggyőződésük azonosságában találkoznak. Egyben egyetértünk a cikkíróval: vitánknak semmiféle személyi vonatkozása nincs, „eszmélyi célokért harcolunk”. De attól tartok, az eszményekben van közöttünk eltérés. Mi, halleluja-pártiak egy célt látunk magunk előtt, egy eszményt: egyházunk építését, a gyülekezetek ébredését, a lelkek üdvösségét. Mi az egyházi zenét, éneket, nem a művészetért — L’art pour l’art — kultiváljuk, hanem eszköz gyanánt szeretnénk felhasználni egyetlen eszményünk szolgálatában. Azért nem riadunk vissza világi dallamokhoz hasonló dallamoktól s nem mérlegeljük, milyen korból, milyen szerzőtől, milyen nemzetből származik, csak azt nézzük, tudja-e a lelkeket imádságos áhítatba emelni, a hitünket ébreszteni, erősíteni, Isten iránti hálájukat, Jézus iránti szeretetüket kifejezni. • Tulajdonképpen nem is kellene mást tennem az említett cikkre való válaszképpen, mint megkérni a cikkírót, olvassa el újra a dr. Deák János cikkét és* az enyémet és tanulmányozza át gondosan az ostorozott énekgyüjteménvt, mert úgy a Békéscsabai Evangélikus Lapban, mint az Evangélikus Életben írottak alapján arra kell következtetnem, hogy nem ismeri azt, mert állandóan „halleluja” dalla- mpkról beszél, amelynek a nemlétezését példákra hivatkozva kitelj- tettem. Cikkeink lényegére nem is válaszol, hanem mindkét cikkében zenei összehasonlításokat, értékméréseket, végez, amelyek a tárgyhoz talán nem is tartoznak. A művészi szép és értékes relatív valami, egyének és korok szerint változik; nem tudom elképzelni, hoi- gyan állapítja meg abszolút érvénnyel, hogy pld. Bachnak melyik Tcccátája értékesebb? Klasszikus zene művelői közt nevelkedtem, fiatalkoromban jóformán nem is ismertem mást, mint klasszikus zenét, de ilyesféle állításokat sohasem hallottam. Az aggodalmaira nézve szeretném megnyugtatni — tapasztalat alapján — a cikkírót: vagyunk sokan, akik 30—40 éve énekeljük az; ú. n. „halleluja”-énekeket és nem idegenedtünk el a templomi éne
