Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-05-06 / 19. szám

Pal Bölcső c. regénye. A legszebb magyar paraszt-regény. Talán nem lesz érdektelen, ha a falu népének a gondolatvilágát megismerjük ezekben a kérdésekben.

Mi az ének a falu népének, mikor az Isten színe előtt áll? ,,Az orgona búg, az ének zeng. A szájak egyszerre csukódnak, egyszerre nyilnak, pirosán, fakón, mint a pipacs a búzavirággal vegyest a mezőben, mikor fúj a szél.

Látja, hogy ezek itt emberek, amazok gyermekek, lányok, asszonyok, de többet nem lát. Nem látja, hogy ez öreg, ez fiatal, vagy ez gazdag, az meg szegény, itt nincs ilyesmi. Csak nagy, erős gyülekezet van. Megvívhatatlan, mint a vár valami szikla tetején. Azt hiszi, hogv ez a gyülekezet, ha most megindulna, keresztül vágna a világon. A hegyek leomlanának, ha megállna a hegyek előtt, szelek, viharok visszafordulnának, ahonnan jöttek, szakadékok bétömődnének, a temetőket menthetetlenül benőné a gyep.

Érzi, látja, hogy mindez benne van a gyülekezetben, amit hiába keresett az apja annak idején a szakszervezetben. Benne is, mint apjában, régen elveszett közösségi összetartozandóságok piszkolódtak mindenha.

Irdatlan időbeli törzsek ereje, legelők osztása, szántók nyilazása, áztatok, kallók használása, állatok törése, mind-mind benne van ebben az éneklésben. Szinte beledobja magát az énekbe, mint valami döbbenetes csodába, hegyre felfelé folyó vízbe.

A szájak lecsukódnak, az ének elszállt róluk.

De a pap fent már a katedrában. Imádkozik s most olyan a gyülekezet, mint szárazságban a napraforgó alatt a por. Szürke és semmi se. Majd megint egy zsoltár következik, a gyülekezet énekli is. de inkább félve, ijedezve, mintha valami nagy tenyér visszanvomná, hogy jő, jó, azért nem muszáj annyira közeledni az égi dolgok felé. Ennek is vége. Várakozva, mindenbe belenyugodva néznek a papra.“

Mit jelent azonban a- prédikáció?

,,Szeretett keresztyén testvéreim — mondja a pap, — felolvassuk szent könyvünkből a következő szent igéket: ó, ha valaki az én fejemet vizekké változtatná és az én szememet könnyhullatásnak kútfejévé, hogy éjjel-nappal siratnám az én leányaimnak megölettét! óh ha valaki helyezhetne éngemet a pusztában az úton járóknak vendég- fogadó házukban, hogy elhagynám az én népemet és tőlük eltávozván: mert mindnyájan paráznák és hitetlenek gvülekezete. . . Azt mondja a seregeknek ura: ímé megolvasztván őket, megpróbálom őket, de mit cselekedjem az én népem leányaival?

Csönd. Riadt mozgolódás, mindenki hátranéz. Egy fiatal asszony rosszul lett s más két asszony vezeti ki karonfogva.

A gyülekezet, amely a zsoltárok alatt annyira eggyé lett, mint kohóban a vas, széjjelbomlik szemlátomást gazdagra, szegénvre, öregre, fiatalra.

Piros Géza (a regény hőse, kubikus s aztán gazda) kínlódva néz fel a papra. Miért olvasta a Bibliát és ha már olvasta, miért ezt olvasta? A mai emberbe belemarnak a régi próféciák, mint a kutyák. Nem marni kell ezt a népet, hanem szeretni. Segíteni. Felemelni. Az öreg próféciák belédermesztik az emberbe a szót s maguk a dermesztő szavak menthetetlenül beléhullnak a templom űrjébe soha senki nem ássa többé ki onnan. Valahol, fent a padláson, vagy lent a földben évszázadok óta dőlnek rakásra az emberből, időből kivénült próféciák vasárnapról vasárnapra. Annyi szó, lövendölés elhangzott már itt, hogy ha tengerré válna, elöntené a falut s a határt, által is zúgva más határokra. Hát miért, mi értelme, haszna? Hiszen a gyülekezet olyan érzéketlenül ül a próféciák alatt, mint a kövek, ha valaki felettük kószál és fütyül.

Mit cselekedjem az én népem lányaival.. . próbálja elkapni a távozó ige végét, mint ahogy a vándor elkapja a vágtató szekér sarog- lyáját, ha a gazda odaveti, hogy na, üljék fel.

A pap pedig prédikál, de ő nem érti, mit. Nem is akarja különösebben. Fél, ha meghallgatja, végképen elveszíti azt, amit adott a sok elénekelt zsoltár s hiába jött, innen se viszen el magával semmit.

Az élet olyan csalfa, mint a tavaszi napfény . . . szúrja meg fájón, égetőn ez a hasonlat, a pap hasonlata. Megriadt rá nagyon, s felnézett. De csak a szavakat hallja megint s az iménti mondás szúrása fáj.

GftNCflMJ'PFT

Szóvátesszük

. . . hogy nagy örömmel fogadtuk a zsidó szerzők írásainak betiltását. Valóban nagyön sok olyan könyv került a forgalomba nem csupán az elmúlt években, hanem azelőtt is, amelyik káros szellemiséget árasztott magából. Gondoljunk csak az egyik nőirónak sok regényére, amelyeket olvasni és amelyekről beszélni nemcsak divattá, hanem egyenesen társadalmi szokássá lett. Gondoljuk el, hogy ügyesen elhelyezett parázna gondolataival hány és hány lelket fertőzött meg és tette kívánatossá a testi bűnt azok előtt is, akik addig iróztak minden szabad szerelemtől és házasságtöréstől. De ezen a ponton nem szabad most megáilanunk. Ha így intézményesen megtiltották ezeknek a könyveknek, mint károsaknak terjesztését és előállítását, tiltsák be egyenként azokat a könyveket is, amelyek ugyan keresztyén szerzők müvei — legyenek azok bár magyarok vagy idegenek —, de destruktiv gondolatokkal, erotikát hajhászó leírásaik- k ü éppenúgy megronthatják a lelkeket, mint a zsidó szerzők hasonfajú művei. Nekünk, akik Isten igéjének alapján állunk, nem lehet „nem-bűn” az, amit magunk, keresztyének követünk el, hanem a bűnt akkor is bűnnek kell neveznünk, ha azt, bárki követi el. Ezért követeljük, hogy kerüljenek ..ponyva-rosla” mérlegére a ke- resztyénségtől és magyarságtól távolálló regények is, állítsunk fel indexet és irtsuk ki ezeket, még mielőtt tovább terjeszthetnék rontó hatásukat.

. . hogy ezekben a napokban különös módon mutatkozik meg egyesek szabadságvágya. Élénken tiltakoznak az ellen, hogy beleszóljon az állam magánügyeikbe és megszabja, hogy kivel érintkezzenek és mit olvassanak. Részünkről egészen érthetetlennek találjuk ezt a tiltakozást. Ha valaki, akkor az állam szólhat bele az egyén életébe olyan időben, amikor a nép létéről vagy pusztulásáról van szó. Ekkor bizony el kell távolítani mindent, ami bennünket fertőzhetne és reánk rossz hatással lehetne. Ezt az eltávolítást nem lehet az egyénre bízni, meri. az egyén sokszor nem tudja, hogy mi a jó az állam, a népközösség érdekében. Eddig sem tudta, vagy ha tudta is. gyenge volt, nem tudott védekezni a rossz hatások ellen. Nem is tudhatott, mert zavarba ejtette, hogy voltak közöttünk is olyanok, akik akár a fölényes szellemi tudás mezében, akár pedig az álkeresztény humanizmus pajzsa alatt védelmére keltek ezeknek a hatásoknak. A keresztyén középosztály sok tagjának bűne, gyengesége eltántorította a többit és rossz hatásokra nyitott utat. Akkor meglehetett volna fékezni ezeket a hatásokat, sőt cl is lehetett volna fojtani őket csirájukban. Ma má< nem lehet, mert nagyobbra nőttek. Ma csak kioperálni lehet őket, akkor is, ha az operáció fáj és sajog a helye. Nyomába majd beáll a tisztulás, egyszerűbb, de igazabb lesz az élet és nagyobb reménységgel nézhetünk a jövendőbe. Most hallgatnia kell az egyénnek, most a nemzetért folyik a harc. vkm.

5

i