Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-04-29 / 18. szám

B&Ncniküimr

wammmmmmmmmmmmmmmammmammmBrnmam

Szóvátesszük

... hogy a zsidó tulajdonban volt műkincsek állami tulajdonbavételétől nagyon sokat várunk. Nem csak azért, mert meglevő állami és fővárosi gyűjteményeink teljesebbé és gazdagabbá válhatnak általuk, hanem inkább azért, mert alkalom nyílik erős vidéki múzeumok megteremtésére. Kultúra, főleg képzőművészeti kultúra szempontjából amúgyis alaposan elmaradott legtöbb vidéki városunk. Elég, ha a meg nem levő, vagy a meglevő, de elhanyagolt és nem látogatott, vagy meglevő, de nagyon szegényes múzeumokra gondolunk. Már pedig azokon a helyeken, ahol a többi állami tanintézet tanterve szerint művészettörténetet is tanítanak, kell, hogy megfelelő szemléltető anyag álljon rendelkezésre. Ez az anyag pedig nem lehet csupán másolat, vagy színnyomat, hanem kell, hogy eredeti kép legyen. így azután felébred majd egy-egy szép alkotás birtokában a hazánkban amúgy is- meglevő „lokálpatriotizmus”, de jó irányban és kifejlődhetnek olyan gyűjtemények, amelyek jó hírnevet szereznek és megfelelően elősegítik a giccs elleni küzdelmet az ízlés fejlesztése által.

... hogy újra megjelentek a kirakatokban azok a karácsony hetében piacra került, de spekulációs szempontok alapján „elfogyott”, valójában elraktározott könyvek, amelyek eddig nem voltak kaphatók. Szótárak, nagy album-alakú művészeti könyvek, szóval a „drága” könyvek kerültek elő egyszerre. Aki akarja, hozzájuk férhet. Csak most meg a közönség húzódozik a vásárlástól. Valahogy teljesen visszájára fordult az eddigi helyzet. Amíg politikánk igyekezett „csendes vizeken” evezni, addig mindenki szabadulni akart a pénztől. Most pedig, amikor háborús erőfeszítéseket teszünk, egyszerre nem az árúnak, hanem a pénznek van értéke sok ember szemében. Mi azonban azt mondjuk, evangéliumi hitünk alapján, hogy sem a pénz, sem az árú meg nem marad és meg nem menthető a veszedelmekben, hanem csak az marad meg, amit az ember magával visz mindenhová: hite és tudása. A tudás pedig csak könyvből áradhat belénk, nem szabad tehát megtorpanni most, hanem gyarapítani kell addig, amíg lehet.

... hogy igen ügyes és jól megfogott szöveget olvasott fel a rádióban valaki a családról. Arra mutatott, hogy jelenlegi harcunk a családért folyik, a család életéért, erkölcséért és vele, általa az egész nemzet életéért is. Mi nem vagyunk annyian, hogy ne számítanának az egyes emberek. Ezeket azonban nem tudja senki más megtartani, csak a család. Mert egyedül itt törődnek az egyénnel, itt nevelik a közösségi életbe, itt teszik alkalmassá arra, hogy jó és hasznos fia legyen hazájának. A nagy hazafiak csaknem kivétel nélkül népes családokból kerüllek ki, ezért volt érzékük a nagyobb közösség eleven kérdései iránt is. Viszont a társadalom ellenségei, a keretek közül kiugrók, lázadók család- talan helyekről, vagy rossz családi életből származtak. Meg kell tehát erősíteni a családot, főleg ma, és úgy, ahogy ez a szöveg ajánlotta. vkm.

kában, a testük azonban elégett az áldozatvállalás szent óráin. . .”

Magyar hősökről szeretnénk példát mutatni olvasóink számára is az alábbi történeteken keresztül.

„Nincsen senkiben nagyobb szeretet

annál, mint ha valaki életét adja az ő barátaiért“. Krisztus Urunk ebben a rövid mondatban határozta meg a felebaráti szeretet igazi értékét. Ezt tette a maga számára kötelezővé Berecz József pestszenterzsébeti leventezenész, a leventeifjúság légoltalmi munkájának első hősi halottja, aki elsősegélynyújtás közben áldozta életét a hazáért. Tudjuk, hogy a leventemozgalom jóelőre teljes érővel kapcsolódott bele az ellenséges légitámadások által sújtott emberek felsegítésének és a rombadőlt hajlékok rendbehozatalának szent munkájába. A magyar leventék vezetőikkel együtt egy-egy átvirrasztott éjszaka után is már kora reggel ott teremnek megbeszélt gyülekezési helyükön és elindulnak kötelességeik teljesítésére. Berecz József leventezenész az április 3-i emlékezetes első nappali támadás közben, amikor az első bombahullám elvonult, kifutott szülői házából és egy szomszédos, rombadőlt házból két embert kimentett. Egy harmadik sebesülttel foglalkozott, amikor újabb bombahullám érkezett és egy lehulló bomba azt a házat érte, ahol ő is tartózkodott. A légnyomás holtan vetette át a szomszédos ház udvarára. Szülei házának azonban semmi baja nem esett. A Levente Hírközpont hivatalos jelentése azt mondja róla: „A hős leventét április 6-án temették el. Leventebajtársai díszszakasszal vonultak ki a temetésre és utolsó útjára azzal a gondolattal kísérték el, hogy ez az ifjú hős minden magyar leventeifjú eszménye a bátor helytállásban s kötelességteljesítésben”. Mi hozzátesszük ehhez a jelentéshez az Üdvözítőnek már idézett szavad s reménységgel mondjuk el sírja fölött azt a másik igét, ami Simonnak házában hangzott el Jézus ajkáról: „Neki sok bűne bocsáttatik meg, mert igen szeretett”.

„Nekem sikerült, neki nem.“

Néhány héttel ezelőtt ismét új halottak kopogtak a hősök temetőjének kapuján. Bajtársak érkeztek hosszú sorban, fekete és ezüstszínű koporsókban. Harmincöt fiatal hős befejezte a maga földi csatáját és megtért pihenni a többi hős mellé. Magam is végignézhettem temetésüket. Megható volt az a gyászpompa és az az őszinte kegyelet, mellyel két nemzet temette hősi fiait, a levegő bátor vitézeit. A magyar fővárost elözönlő terrortámadók ellen ugyanis nemcsak magyar vadászrepülők szálltak fel a magasba, hogy megvédjék Budapestet, hanem a baráti német erők sok csatában edzett repülői is". Tizennégy német és huszonkét magyar katona vesztette akkor életét. Könnyes szemmel hallgattam a német lelkész szavait, aki utalt arra, hogy baráti nemzet ősi földjében találnak nyugalmat a német vitézek. Utalt arra, hogy harc a katona élete itt a földön. Isten irányítja életüket, Isten rendeli el halálukat. A magyar lelkész arról beszélt, hogy a szeretet örökké él, nem hal meg a legborzalmasabb világégésben sem. Ezeket a sírokat szeretet és megbecsülés veszi körül és az elesett hősi halottak emléke erőt ad az élőknek a további küzdelemre. Megremegett szinte minden szóra az ember teste, de ugyanakkor szinte minden pillanatban erősített és felemelt az a látvány, ami a sírok mellett ötlött szemünkbe. Kemény férfikezek, élő bajtársak szorították a sírok mellett a fegyver markolatát s tekintetükben dac és elszántság, küzdeniakarás és szent fogadalom volt, hogy hős bajtársaik emlékéhez méltóan fognak tovább küzdeni egy szebb és boldogabb jövendőért.

A legmeghatóbb azonban sokunk számára egy fiatal őrmester elbeszélése volt. Bodó Miklós főhadnagy koporsója mellett állott Együtt repültek, együtt harcoltak hosszú időn keresztül. Arca kék a zuhanás közben szenvedett sérülésektől. „Öt év óta repültem együtt a főhadnagy úrral... — mondja és könnycsepp gördül végig az arcán. Felrepültünk hétezer méter magasságba, hogy a terrorbombázókat elűzzük. Negyven gép jött szembe velünk. — Rámegyünk a balszélsőre, — szólt hátra nekem a főhadnagy úr. — Egy sorozat lövés után, lángba borítottuk a négymotorost, azután elsuhantunk a bombázók alatt. Éppen egy második bombázót akartunk kiszemelni, amikor kilenc angolszász vadász héjaként csapott ránk a magasból. Zuhantunk együtt, azután egyenesbe fordultunk s a főhadnagy úr újra kilőtt egy ellenséges