Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-04-08 / 15. szám

mint az Észak vártáján álló finn testvér egyformán nemcsak a puska- csővel, gránátvetővel, vagy más harci eszközzel néz szembe, hanem magával a halállal, amely neki is legszemélyesebb és ezekben a napokban — a húsvéti ünnepkör magasságában — legszentebb kérdése. A templomokban pedig helyesen, erősen, állhatatosan, meggyőződéssel hadd hirdettessék minden európai léleknek: nincs a sírban a halott, angyalok bizonyítják a feltámadott új életét és emberek hirdetik, hogy aki meghalt az ő szemeik előtt: az ismét él.

A Faust operát is sokszor használták fel húsvéti illusztrációnak igehirdetésekben és egyházi iratokban. írók és költők a papok segítőtársai akartak lenni mindig annak érdekében, hogy a feltámadásban való hit élete legyen mindenkinek, ma tehát a harcoló katonának, a pusztulás útjára jutott Európának s mindenkinek kiáltó szó legyen: a hivő és keresztyén Európa ebben az évben minden eddiginél erőteljesebben hallja meg, hogy mindaz, aki Krisztusban él, nem halhat meg.

Spanyolul is ezt írják, angolul is ezt hirdetik, németül is ezt imádkozzék, magyarul is ezt prédikálják s a haldokló orosz katona is így tekint megmarkolt ikonjára. Hinni kell a halál előtt és a halálban is azt az életet, mely több a földi életnél és Krisztus kezében van. . G. L.

Földalatti templomban

Rendkívül érdekes cikket olvastunk Máday Jusztina tollából a Református Jövő f. é. márc. 15. és márc. 22. számában, mely a cikk- i rónak a bombázott Berlin egyházi és istentiszteleti életéről szerzett tapasztalatait írja le. Néhány részletet közlünk belőle.

Egyik bombázás utáni napon az egyik közeli templomot kerestem fel. Illetve ez volt a szándékom, mert a templomból csak néhány üszkös gerenda, kőtörmelék és más, felismerhetetlenségig megváltozott kőhalmaz maradt. Csaknem letörlődött a föld színéről. Mivel azonban nem néhány nappal ezelőtt történt a templom elpusztítása, már a rendezés és újrakezdés nyomai is látszanak. A romok közelében ugyanis volt egy tábla, amelyen a következő felirat volt: A templom elpusztult, de az altemplom épen maradt, istentiszteleteinket és összejöveteleinket ott tartjuk. Lejárat a nyíllal megjelölt helyen. Megkerestem a nyilat és lementem az altemplomba, ahogy a felirat mondotta. S lenn nagyon kellemes meglepetésben volt részem. Ugyanis azt vártam, hogy valami nagyon nyomorult kriptafélébe érek, ahol ócska sírok és síremlékek fogadnak és már- előre féltem az egésztől. Ezzel szemben szépen kivilágított folyosókon át értem le az elpusztított templom alatt épült altemplomba. Szabályos istentiszteleti helyiség volt. Harmóniummal, evangélikus oltárral, az oltáron pompázó virágokkal. S hogy jól körülnéztem, észrevettem, hogy ami a szétvert templom romjai alól kimenthető' volt, az mind itt, az oldalfolyosókon együtt van Találtam két felismerhetetlenségig megolvadt tárgyat, amire ez volt írva: ez volt az oltár két gyertyatartója. Volt egy feszület is a falon. Az egész csaknem épen maradt meg, mindössze a Megváltó egyik karja hiányzott. A templom padjai közül két darabka maradt. Azokat valósággal felfalta a tűz. A lelkipásztortól megtudtam, hogy a hívek éppen úgy járnak a templomba, mint eddig. Csak most többször kell istentiszteletet tartani, mert az altemplom kicsi és nem férnek feleannyian sem, mint a hajdan ép templomba, fenn. Megkérdeztem: mit tapasztal: milyen hatással van az emberekre a nagy pusztítás?

A hit ereje.

— Valaha nem ihittem én sem, hogy az ember kibír ekkora pusztulást. Kételkedtem abban, hogy hitünk a szenvedésben nőni is tud! De Isten megszégyenített! Mert ami itt most nálunk a hitélet terén végbemegy, az minden képzeletet felülmúl. Az emberek valósággal újjáélik a keresztyén ókor minden eseményét. És nemhogy fogyna a bizalom és a hit az Istenben, de egyre nő. Nem számít a szenvedés és a pusztítás. Egy, ami mindenkinek számít: lelkileg teljes ember legyen és újjá tudjon építeni mindent: a teljes testvériesség

mára írta. Mielőtt belekezdett, tisztában volt a nehézségekkel, csak azért fogott hozzá, mert valakinek vállalnia kellett ezt a munkát is. A könyv nem csöndes tudósi magányban kószált, hanem New-York zűrzavaros lármájában. Célja: „Ez a könyv mindazoknak van szánva, akiknek mindennapi föladatuk gyermekek nevelése, az egyén alakítása és irányítása: tanítóknak, higiénikusoknak, orvosoknak, papoknak, társadalmi gondozóknak, tanároknak bíráknak, katonatiszteknek, mérnököknek, nemzetgazdászoknuk, politikusoknak, ipari vezetőknek, stb. De azoknak is, akiket csupán testünk és lelkünk megismerése érdekel. Egyszóval minden férfinak és minden nőnek. Mindenkihez szól, mint egyszerű beszámoló azokról a tényekről, amelyeket a tudományos megfigyelés kiderített az emberi lényekről”. S. K.

Láttuk

Pávich Béla festőművész, a „Duna mellett” címen rendezett műveiből kiállítást. Képein látszik erős grafikai tudása és képessége. Jelenlegi müvei közül a nagyvonalúan húzott stílusban festett képei a jobbak, a kisebb, részletesebb kidolgozott témái egyelőre még nem hatnak elég meggyőzően. De még fiatalember és képei fejlődési lehetőségeket ígérnek.

Fatornyok. Zilahy Lajos sok port felvert darabja most kezd hozzáférhetővé válni azok számára is, akik nem érnek rá órákig állni sorban jegyekért. A színdarabról először is azt kell mondanunk, hogy nagyszerűen megírt és felépített színmű. Fokozatosan, lassan, eleinte alig elrejtett kis magból bontja ki a végső drámát. Törés alig van benne, s ahol van, megbocsátható. De mondanivalója nem magában a drámában, a drámai magban rejlik, hanem a „körítésben”, azaz a mellékes beszélgetésekben. Itt tesz Zilahy politikai vallomást, olyan ügyes formában, hogy a legtöbben azt sem tudják hová legyenek az örömtől. Politikailag úgynevezett „konstruktiv” állásfoglalása van, azaz bár hőse végül is nem tud ellenállani a belsejében dúló parancsnak és inkább elszakít minden szálat és elmegy, a rokonszenvet mégsem tudja felkelteni maga iránt. A rokon- szenv azok felé fordul, akik a gyengébbek, vagy legalább is annak látszanak. Ez az író érdeme vagy hibája, a szerint, hogy honnan, milyen oldalról nézik őt. Mert ebben a darabban Zilahy nem a nemzetnek, a nagy közösségnek életét és érdekét nézi, hanem az egyéni tragédiákat emeli ki és ezeket tekinti fontosabbnak. Ez, a nagy világnézeti harc idején gyakran előforduló esemény viszi azután félre a darabot és erősíti azokat, akik egyéni érdekeiket és ú. n. humanizmusukat ön- tudatlanul fölébe helyezik a nagy nemzeti kérdéseknek. Ez a humanizmus azonban, bár szép akkor, amikor élet- ről-halálról van szó, inkább veszélyes játék, mint követendő példa. Természetesen mentheti magát az író azzal, hogy ez is az élet egyik darabja, ilyen emberek is vannak. Akkor azonban nem szabad őket a színpadra vinni, mert nézetük fertőzhet. — A kiváló

5