Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-04-08 / 15. szám

BftMusmr

Menekvés a kereszthez

Ezen a nagyhéten a böjti esték istentiszteleteire, a felséges szép passió meghallgatására, az Ür szent vacsorájához való me- nekedésre, nagypéntek feketével díszített és húsvét fehérbe öltöztetett templomaiba nagyon sok szivet fog hajtani aggodalom, szorongás, félelem. Nagyon sok szív kénytelen most megtanulni, hogy az élethez szükséges dolgokat, különösen pedig az életbiztonság birtoklását, amit az emberek a legfőbbnek tartanak, a világ többé nem tudja adni. Nincs máshová menekülni, mint Istenhez. Ha többen lesznek most a templomokban, ha több könny fog most hullani, mint máskor, annak tulajdonítjuk, hogy az élet bizonytalanságai között vergődő lélek most megint kopogtat a templom ajtaján, keresi sokszor elhanyagolt békességét s könyörög vigasztalásért és reménységért.

Egyetlen lelkipásztor sem fogja mondani, hogy ezek a megriadt lelkek hiába jönnek templomba. Azt sem fogja mondani, hogy az imádságok kiszikkadt forrásai miért éppen most buzognak fel újból? A lelkipásztor szánni fogja ezeket a szegény testvéreket, akik most sok eltékozolt alkalom után fáradtan, összerongvoló- dott lelki ruhában, kiéhezetten és belső fogadkozásokkal érkeznek vissza az Atya elé. Isten nevében fogja szánni őket, mert hiszen egészen bizonyos abban, hogy az isteni szeretetnek végéremehetetlen mélységei vannak és aki még a kövekből is tud fiakat teremteni magának, ezekből a rettegő és könyörgő szivekből is tudhat jóra igyekező népet formálni. A keresztfa mellől nézve a bűnös és hálátlan, szenvedő és kereső embereket, nem érezhet mást, minthogy a kereszt éppen ezekért van, a betegeket akarja gyógyítani, az elveszetteket megtalálni és a halottakat feltámasztani.

Ez a kereszthez való menekülés, ez a vágyakozás elrejtőzködni az Isten oltalmazásába, mitsem ér hit nélkül. Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni. Aki Isten elé járul, annak hinni kell. Igen, meg van terítve a kegyelem asztala és minden készen van, de aki hit nélkül nyújtja kezét a kegyelmi ajándékok felé, meg fogja hallani a kérdést: Barátom, hogyan jöttél ide? És aki semmit nem tud szólani arra, hogy miért nincsen hitbeli szempontból kellőképpen felöltözködve, nem ülhet a kegyelem asztalához. Jól jegyezzék ezt meg mindazok, akik már olyan sokféleképpen utasították el hivogatásuk alkalmait, olyan sokszor csak úgy odaszaladtak az úrvacsora asztalához, melyen az Űr teste és vére volt számukra és értsék meg, hogy a félelem, a szenvedés és a lelki nyugtalanságok ösztönözhetik ugyan őket az Isten elé járulásra, de ünneplésük szegény marad és talán csak az asztalról aláhulló morzsákhoz juttatja őket, ha nem mélységesen bűnbánó hittel érnek oda.

Ezen a nagypénteken nem lesz könnyebb rátekinteni a keresztfára és odatérdelni az Úrvacsorához. Talán nehezebb lesz. Nehezebb azért, mert éppen akkor, amikor elveszen- dőnek vagy elveszíthetőnek érzi a szív az otthonát, a szeretteit, a földi élet megszokott rendjét, a mindennapos szükségleteket, éppen akkor kell megtanulnia, hogy mindezek jelentéktelenek, szinte semmik az üdvösséghez képest. Aki lelkileg egészen összetör világi életének féltése miatt, teljesen kárvallottá lesz, ha miattuk még most is üdvösségében vall kárt. Mert éppen most van a lehetőség arra, hogy amikor a keresztfa közelségében üdvösségének kegyelmi ajándékához közelebb juthat, megkönnyeb- bedjék világi életének minden aggodalmaskodásában. Óh, milyen csodálatos a mi Urunk! Mindig annak felette ajándékoz meg, ahogy várjuk, vagy elgondoljuk. Könnyhullajtó emberek édes vigasztalást, a kö- nyörgött erőnél nagyobbat, a könyörgött reménységnél többet kapnak tőle. Minden félelem, minden kiszámítható szörnyűség felett szent bizonyosság támad: „Üldöztetünk, de el

nem hagyatunk, tiportatunk, de el nem veszünk; mindenkor testünkben hordozzuk az Ur Jézus halálát, hogy Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben“. • K. L.

1