Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-04-01 / 14. szám

______ ■-----------•"

B

ftNcaikusQgr

Nagyhét előtt

Virágvasárnap még süt á nap és örvendező hozsánna hallatszik, de az egész nagyhét komor ünnepélyessége mindig jobban sötétedő eseményekkel van tele egészen a Golgotha hegyén felállított keresztfáig. Az örömnek ezt a rövid fellángolását és a nyomába jövő fájdalomnak a mélységét mindig át kell érezni nagyhét elején a keresztyén szívnek.

Ebben az évben különös komolysággal köszönt reánk a nagyhét. Míg itt a földön élünk, nem lehet közömbös reánk nézve, hogy földi életünknek milyen eseményei és fordulatai vannak. A Krisztus keresztje felé forduló ember is érzi az örömről azt, hogy édes, a gyűlöletről azt, hogy keserű, a félelemről azt, hogy nyugtalanító. Ilyen nagy háborúnak az ötödik esztendejében még a legjobban önmagába vonulni tudó ember sem zárhatja ki szívéből az őt körülvevő háborús élet nehéz dolgait és ha nagyon erősen kell küzdenie az akadályozó körülmények miatt, ez megzavarja ünnepi készülődéseit is.

Pedig olyan sokszor mondottuk már meg, hogy szinte res- teljük ismételni, hogy a háborúval együttjáró próbáltatások elhordozása hit nélkül alig lehetséges és a Krisztus keresz- jén való áldozatnak alázatos tiszteletéhez csak hivő szív közeledhetik. Nem a hitetleneknek gyáva rettegése, nem az önző embereknek a maguk mentése, nem a tehetetlenül

siránkozók panaszkodása fogja rontani és nehezíteni ezt az ünnepet, hanem azok hitének gyengülése, vagy megrendülése, akiknek Isten megadta a hitnek ajándékát, de most még ők is az önmaguk apró dolgai mögé helyezik a nagypénteki keresztfát. Éppen ebben lesz a legnagyobb tévedésük. Önmagukra nézve is, mert a legnagyobb erőforrást és vigasztalást zárják el maguktól. Az egész keresztyénségre nézve is, mert hiszen a keresztyénség csatasorában nyitnak rést az ellenségnek és gyöngítik meg az ellenállást. Azért tehát ennek a böjtnek az utolsó hetében a Golgothára induló Krisztusnak a szeme elptt különös felelősség terheli mindazokat, akiktől Krisztus a hitben való tanít- vánvságot várja. Most kell két kézre fogni minden maradék erőt, most kell minden fegyver nélkül is szembe szállani az ördöggel, meg kell mutatni a hitetleneknek, hogy Krisztus tanítványai hogyan hordozzák a keresztet és az istenteleneknek, hogy Isten gyermekei miképpen járnak a veszedelmekkel teli utakon.

Különösen fontos jelentőségé van tehát annak, hogy ezen a most reánk jövő nagyhéten szívbeli szent ünnepet üljünk Krisztus keresztfája tövében. Nincsen egyetlen egy bűnünkről való számadással sem kevesebb, mint máskor. Nincsen semmivel könnyebb helyzetünk a kereszt előtt, mint bármikor.

Sőt inkább visszafelé kell keresgélni életünkben és meg kell találni keresztyén magatartásunkban még magunk által is elfelejtett és emlékezetünkben eltakargatott bűnöket. Mindent oda kell vinni a keresztfa oltára elé, hogy legalább őszinték legyünk akkor, amikor a kegyelemnek ajtaja megnyílóban van előttünk. Hátha tud még valamire használni minket a magát érettünk áldozó Krisztus az ő országa számára. Hátha a kegyelemnek reánk sugárzása felébreszt bennünk több hűséget, kötelességérzetet, akaratot és önfeláldozást, mint eddig. Miattam is ilyen rossz ma a világ? Meg fogok állni a bűneimben. Nem segítettem eddig másokon? Most elsősorban segíteni akarok nekik, mert erre kötelez engem az, hogy Krisztus segített rajtam.

A háború most komolyabbra fordult számunkra. Ennek hatása különféleképen látszik meg az embereken. A keresztyének szívében a megnövekedett komolyság mellett is meg kell mutatkozni szinte örvendezésre hajló készségnek arra nézve, hogy most álljon helyt magáért, most tegyen bizonyságot Krisztus keresztjéről, most törje magát egész szívével az imádságoknak az óráin és most próbáljon igazán hozni valami áldozatot Krisztus megtartó keresztje mellett. Áldott ünneped lesz, ha megteszed.

1