Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-03-25 / 13. szám

wmim FT

jéhez és művészetében azt adja vissza.

A magyarság művészeti gazdagodásához erre a tájszerü művészetápolásra van elsősorban szükség. Mutassák meg az erdélyiek, hogy milyennek látják ők Erdélyt. Nem is csalódunk bennük: valóban erdélyiek, művészetükben, kifejezésükben. Az egyes művészek közül kiemeljük András László: Vásár,

Andrásy Zoltán: Téli reggel és Hazafelé, Bordy András: Felhők a Maros felett, Karácsony János: Tatros völgye és Letarolt erdő, Olajos István: Fasor, Szolnay Sándor: Október című képeit. Különös megemlítést érdemelnek a dési Incze János sötétebb tónusú remek képei. Egyik jobb és művészibb, mint a másik. Érdekes a kiállítás szoboranyaga is, bár nem annyira jó, mint várnók. Szépek az ötvösművészeti darabok. Sajnos, Fiilöp Antal síkszerű olajportréival az ifj. Czene által kezdeményezett útra lépett, azt utánozza, még abban is, hogy alakjai kezükben egy szál virágot tartanak mereven. Kár érte.

Fedora, olasz operából készült dráma. Szabályos olasz dráma, annak immár megszokott erényeivel és hibáival. Erényei: pompás, szinte pazarló kiállítása, jól megválasztott és jól játszó színészei, komoly hangja és drámai felépítése, i Hibája legfőképpen a film elején mutatkozó hosszadalmasság, mely azután a közepén javul, de végül sem oldódik i fel. Az egész filmet, rövid meséjét, melyben a feloldó és hosszabbító epizódok helyett a főmese nyújtása történik, sokkal jobb lett volna rövidebben összefogni. Akkor egészen kiváló lett volna. így se rossz.

A Csodarepülő francia katonabur- leszk. Alapjában véve nem hoz új ötletet, hiszen már németben is láttunk ehhez hasonlót. De ahogyan hozza, franciás könnyedséggel, egy bizonyos szemtelenséggel és szellemmel, mégis csak más, mint az eddig látottak. Egyike az utóbbi időkben látott legjobb filmvígjátékoknak. kp.

1*11* ■ »■ i^i »

HÍREK

D. Raffay Sándor püspök az áldozatos szeretetről prédikált a vasárnapi rádiós istentiszteleten, melyet az Eszter- házy-utcai székház kápolnájából közvetítettok. A prédikáció elején rámutatott arra, hogy Pál apostol keresz- tyénsége és a mi keresztyénségünk között áthidalhatatlan szakadék van. Az apostol a leikével látta Jézust és szinte lenyűgözte az az áldozatos szeretet, melyet Jézus hozott embertársaiért. Védjük, cicomázzuk testünket, számára óvóhelyet építünk — mondotta —, de lelkünk számára nem csinálunk ilyen védőhelyet. Hangsúlyozta, hogy a ke- resztyénség életváltozást, jelent és arra intett mindenkit, hogy kezdjen új életet. Az istentiszteleten a Lutheránia Énekkar Weltler Jenő vezényletével Br.ch: Máté passiójából adott elő egy részletet.

hangulatban így kiált fel: . . . „pedig ha valakiben él Luther, az én vagyok!“

Vaj ion mit akar ez jelenteni? Ha valaki igazán evangélikus — úgy az ő? Vagy: ha valaki él-hal egyházáért, ez ő? Vagy: ha valaki hiszi egyházának tanítását s ezért fáj neki a reverzális — akkor ez ő? Egész biztosan nem. Mert há ez fájt volna Kriegsnek, akkor talált volna rá más alkalmat ennek a megbeszélésére. Egészen másról van itt szó. Körülbelül ezt akarta Kriegs mondám: ha valakiben él negyven év múlva is a német Luther, a faji-próféta — akkor ez ő! Mert ő, Kriegs, csak azért ragaszkodott Lutherhez, hogy ezzel is emlékeztesse önmagát negyven év múltán arra, hogy ő — német.

És itt bukott el Kriegs. Az evangélikus keresztvénség nem német keresztyénség, Luther pedig nem faji próféta. Nem volt Luther sem faji próféta, sem vallásalapító.

Luthert illetőleg megoszolhatnak a vélemények s aki felette ítélkezik vagy róla beszél, az soha ne feledje el, amit Luther gyakran hangoztatott és írt le: bárcsak elégetnék minden munkámat, hogy ne maradna meg közülük egy sem. Ezt azonban nem azért hangoztatta, mintha tanítását nem tartotta volna evangéliuminak. Hangoztatta azért, mert már saját korában tapasztalta, hogy mennyien emberben hisznek, bizakodnak é? nem egyedül Istenben. S amikor hírét vette, hogy sokan magukat lutheránusoknak nevezik, keserűen igy szólt: szenvedtem-e én valaki helyett s engem feszítettek meg, hogy rólam nevezik magukat.. ? Luther óvakodott attól, hogy benne higyjenek. Ő sohasem akart más lenni, mint Istennek egyszerű, alázatos, de engedelmes eszköze, aki soha sem csinál mást, mint rámutat a Megfeszítettre, hogy Benne higyjenek egyedül. Cranachnak megkapó szép, ismeretes o'tárképe is ezt fejezi ki. Luther nem magának akart tábort, követőket és hódolókat toborozni — hanem Krisztusnak! Ezért adta a gyülekezet kezébe a Krisztusról szóló bibliát.

Luther tehát scnkiben sem akart élvi. Még Kriegsben sem.

De nem lehet belőle faji prófétát sem csinálni. Hogy jó német volt, nem vitás. Sokan próbálták ezt, megtagadván Krisztushoz vezérlő iratait, de ragaszkodván hozzá, mert — német. Akik azonban csak azért evangélikusok, hogy „lutheránusok“ legyenek s őt „élhessék“, épp oly hibát követnek el, mint azok, akik embereket Isten közelébe állítanak s őket kérik közbenjáróul. Kriegs itt vétette el életét, családi boldogságát, itt építette hitét és családi életét fövényre. Bukása éppen ezért feltartózhatatlanul megy a kifejlés felé.

Luher nem azért lett Luther, mert tehetség és akarat volt benne, hanem, mert a Krisztus élt benne. Ügy, ahogy -Pál apostol mondotta: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus . . .“ (Gál. 2, 20). Ezért akarta Luther, hogy Krisztus éljen a gyülekezet tagjaiban. Mert akiben él a Krisztus: annak jelleme, élete s családi békessége építtetik egyedül — sziklára. Mégpedig olyan sziklára, melynek nem árthat sem felekezeti, sem faji különbség. Akikben Krisztus él, azok Ö általa mindig és mindenütt megkapják a megoldást. De csak Ötőle.

Sajnáljuk Kriegs és felesége bukását. Sajnáljuk, mert bennök sok-sok ember megoldatlan problémáját látjuk. De ahol nincs hit — ott' más gyümölcsöt nem teremhet a családi élet. Ugyanakkor nem értjük: miért írta meg Zilahy Lajos darabját, ha ilyen véget adott annak? Ügv látszik nem volt bátorsága a dráma rovására — hitben való megoldást' adni. Akármi volt a szerző célja, azt egy írónak — aki számot tart arra, hogy egy nemzet tanítója legyen — nem szabad elfelejtenie: minden színmű annyit ér, amennyiben az élet mindennapi problémájának színpadra való kivetítésében — megoldást tud adni. Ruttkay Elemér.

6