Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-03-11 / 11. szám
Böjti preludium keretében lehet elkönyvelni a kálvintéri templomban tartott délelőtti egyházzenei hangversenyt Reminiscere vasárnapján. Még élénken él emlékünkben a Bethlen Gábor-Szövetség nagy sportcsarnoki manifesztá- ciója, amelyre éppen a Keresztyén Igazság márciusi száma emlékezteti ismét a magyar protestántizmust. Ismerjük a modern Babylon-Budapestet és tudjuk, hogy a főváros kultú- rális, művészi és sport hatalmasságainak mindig kevés a hat munkanap arra, hogy a nagyközönséget kiszolgálják s ezért a vasárnap részben szellemi, részben üzleti vonatkozásokban való kihasználásához is ragaszkodnak. Nekünk az Ernst-múzeum aukciója éppen olyan szembeszökő volt vasárnapon, mint a Gárdonyi Géza-Társaság vasárnapi díszülése. Nem tettünk soha abban a tekintetben különbséget, hogy az egyik helyen jobbára nem keresztyének, a másik helyen pedig jobbára hozzánk közelálló keresztyének is összegyülekeznek. Általában az összes vasárnapi matinékban, tudományos, vagy munkás színházi előadásokban azt láttuk, hogy a keresztyén- ségen belülállók is elvonják a közönséget a templom és főként az igehirdetés elől. A budapesti református egyház központi tradíciókban gazdag templomát féltizenkettő előtt bizonyára nagy közönség töltötte meg. Fővárosi neves evangélikus és református művészek gyönyörködtették hallgatóikat. S ahogy e sorok írója habozott néhány percig, hogy a bécsikaputéri evangélikus is- tentiszteleleti közvetítést hall- gassa-e meg, vagy az előbb említett egyházzenei közvetítést Budapest Il-őn, bizonyára vele együtt sokan voltak olyanok, akik hasonló döntésre határozták el magukat. A böjti hangverseny rendezői és résztvevői bizonyosan résztvettek az ebben vagy a más templomban tartott református istentiszteleten már a délelőtt folyamán s a második alkalmat úgy fogták fel, hogy az igehirdetésben kapott indítások legjobb kiegészítője egy egyházzenei hangverseny nagyszerű élményeiben való elmélyülés és templomi meditáció. Azokat, akik így gondolkodnak, nem érheti semmi gáncs és ítélet. Valóban nem lehet a böjti időben az istentiszteletnek jobb kiegészítő része, mint a templomban alkalmazható, vagy használható egyházi muzsika. Sokszor látjuk azt a híveknél, hogy olyan templomokban, ahol megfelelő orgonaművész látja el az orgonás tevékenységet, a hívek nagyrésze megvárja a postludiumot. Szükségét érzi, hogy a ,,sacra musica“ fejezze be istentiszteleti meggazdagodását. Ilyen egyházzenei hangversenyeken is szokás, hogy a rádióbemondó elsorolja a művek és szereplők neveit, viszont a résztvevők részletes program- mot és ismertetést is kapnak. Ez helyes ugyan, de a legfontosabb mégis az, hogy a közel és távol hallgatók megérezzék azt az alázatot, amellyel a szereplők, mint Istenben bízó protestáns keresztyének Isten elé és testvéreik elé akartak állani. Munkájuk istenes volt. A hallgatók nem arra gondoltak, amit egy elhitetlenedett teológus mondott, hogy eljön az idő, amikor az istentiszteletet a zene és muzsika fogja helyettesíteni, hanem öntudatlanul is Bach János Sebestyénre gondoltak, aki zeneszerzési örömeiben és elragadtatásaiban állandóan azt a nagy hivatást érezte: a muzsika hangjaival Isten elé vezetni a gyülekezetét és önmagát. Neki ez teljesen és tökéletesen sikerült. Sőt művei évszázadokon át mindmáig folytatják ezt a hivatást. Minden egyházzenei hangversenynek ma is csak ezt a célt szabad ismerni. Akik ezt így akarják szolgálni, azok a böjti prelúdiummal jó szolgálatot végeztek. Csak persze figyelemmel kell lenni egymás istentiszteleti idejére. Reméljük, hogy ilyen ,,böjti prelúdiumok“ más templomokban is fel fognak hangzani az istentiszteletek után. Hívek I lesznek hozzá. Gazdag evangé- ! likus egyházi zenénk van. Szunnyadó kották várják élet- rekeltésüket, hogy ami- t uní tatból születtek meg, -- áhítatot keltsenek napjainkban is. G. L. [
