Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-02-26 / 9. szám
4 A papnak és a híveknek és az egész istentiszteleti közösségnek a hitetlenség elleni küzdelem szempontjából való helyzetét legteljesebben azonban a gyü’ekezetnek az imádsága mutatja meg. Valahányszor azért imádkozunk, pedig valamilyen formában ez minden imádságban megszólal, hogy Isten országa jöjjön el, hogy a hitetlenek táborában a hit szövétneke gyulladjon meg, hogy a bűnösök megtérjenek, a szenvedők tűrni tudjanak, a kísértések legyőzhetök legyenek és a haldoklók merjenek átpillantani a más^k élet felé, — akkor ezekben az imádságokban meg kell ismernünk, hogy igazában ennél több a templomban nem jut nekünk a hitetlenség elleni küzdelemből: imádkozni a hitetlenekért, kérni számukra kegyelmet és világosságot. A szovjet hatalmi terjeszkedése A szovjet háborús célja és a Kremlin külpolitikája a legtöbb európai ember részére titkot képez. Olyan titkot, amelyet a Sztalin- féle diplomáciának számos köpenyegforgatása még megfejthetetlenebbé tett. Azt jelenti-e ez a megállapítás, hogy ebben a látszólag zűrzavaros politikában nincsen folytonosság? Vájjon ez a politika saját törvényeinek engedelmeskedik-e, vagy végül mégis csak egyesíti — forradalmi eltévelyedései után — azokat az állandó értékeket, amelyek Oroszország történetét kell, hogy meghatározzák? Ez mind megannyi kérdés, amelyeknek felvetésénél szükségét érezzük annak, hogy azokat mélyebb vizsgálat alá vegyük, mint ahogy azt általában egy rövid újságcikk keretén belül megtehetjük. Megállapításunk az, hogy hibát követnénk el, ha a szovjet-politika és a cári imperialista politika között azonosságot akarnánk felfedezni. Habár tagadhatatlan, hogy bizonyos tekintetben van közöttük hasonlóság. Vegyük csak közelebbről szemügyre azt a politikát, melyet a Kremlin a Balkánon folytat. A két fajta orosz politika között — vagyis a cári politika és Sztálin politikája között — mégis lényeges különbség van. A szovjet külpolitika újszerűségét kevésbbé találhatjuk meg a múlttal való kapcsolatában, mint inkább abban, amely őt attól megkülönbözteti. Ha az oroszok lelki beállítottsága a rendszerrel szemben nem is változott meg, mégis külpolitikájuknak a felfogása és módszerei különbözőek. Hogy politikájuknak ezt a változását megérthessük — mely változások különösen a nemzetközi kapcsolatokat érintik — illő, hogy több dologról emlékezzünk meg ez alkalommal. Mindenek előtt meg kell állapítanunk azt, hogy a Szovjet-Űnió nem az az Oroszország már, amilyen a régi volt. Egy nagy szövetségnek a köztársasága — természetesen a legfontosabbak egyike —, amely mélyen behatol Ázsia szívébe és arra is törekszik, hogy európaivá is váljék. Ha ezeknek a szövetségi köztársaságoknak mindegyike a népi összetartásra is törekszik, a Szovjet-Úniónak ez nem okoz gondot, melynek expanziója nincsen határok közé szorítva, mint ahogy a 19-ik század pánszláv-imperializmusa korlátozva volt. A szövetségi gondolat fogalma az, amely a szovjetnek megadja azt a lehetőséget arra, hogy sikerül neki a nemzeti és nemzetközi gondolatot egymással összeegyeztetni. A szovjet-politikának paradoxona az, hogy egyszerre nemzeti és forradalmár is akar lenni. Mind a két színtéren ügyesen játszik. Egyrészt, hogy az ellenségeit megfélemlítse, pillanatnyilag barátait megnyugtassa, belső frontját megerősítse. Másrészt pedig arra törekszik, hogy a maga részére védelmet biztosítson a világon. Sztálinnak sikerült abból az Oroszországból, amely 20 éven keresztül megvetésre méltó vesztegzárban volt elmerülve, egy olyan birodamat létesíteni, amely a világpolitikának egyik jelentős tényezőiévé vált. Az ember gyakran összehasonlításokat tesz. Különösen ha a napóleoni időket hasonlítjuk össze a maiakkal. Vagy ha I. Sándor orosz cár korát hasonlítjuk össze Sztálin Oroszországával. A szovjet azonban minden közeledést visszautasít és a hagvománvon alamiló politikának a módszereit elveti, annak a tradicionális politikának a módszereit, BftNGtímcr kifelé büszke, belül alázatos Mariamne (Lysias szerelme) és a pompás epizódalakok beszélnek, próbálkoznak, szenvednek az író által rajzolt életben és közöttük mint „a magasságból eredő fénysugár” átvilágít Jézus nyugtalanító és megváltoztató jelenléte. Lysiast ^ megszeretjük és benne megszeretjük azt az embert, aki megadja magát Jé- i zusnak, mert szelíd erejének nem tud ellenállani. Jó könyv, szép könyv, valóban nemes irodalom. Odaadhatjuk a fiatal leánynak és odaadhatjuk a tűnő élet felett töprengő embernek: mind a kettőnek ajándékot jelent ki. Láttuk Másolatok és hamisítványok címen nyitott kiállítást grafikai müvekből a Szépművészeti Múzeum. Érdekes és ismert rajzok, festmények és mennyezetrészletek, padlórészletek szerepelnek a másolatok sorában. Sok másolat valóságos újraköltése az eredeti műremeknek, mert a művész néha saját stílusában, esetleg más anyaggal tanulmány céljából másolta le azt. A hamisítások bemutatásához fűzött magyarázó jegyzetek pedig sok tanulsággal szolgálnak. Ezt a kiállítást nagyon érdemes megtekinteni. Elekfy Jenő, a Képzőművészeti Főiskola tanára a Műbarátnál rendezett vízfestményeiből kiállítást. Minden dicsérő jelző megilleti kifejezésének gondos és mégsem másoló, a lényeget kidomborító és mégsem elnagyolt, át- érzett műveiért. Stílusát méltán nevezhetjük „a” vízfestmény stílusnak, annak is nagyon kifejező és tökéletes fokán. Színei is összehangoltak, kompo- zíciós készsége elsőrendű. A mi kis városunk, Thorton Wilder darabja azt a címet is viselhetné: a hétköznapok dicsérete. A szerző nem akar mást, mint bemutatni a hétköznapokban élő ember életét. Ezt azonban csak akkor tudhatja érdekesen bemutatni (hiszen a mindennapiság. a megszokottság a legtöbbször nem érdekes, még ha mások mindennapjáról van is szó), ha megszokottsáaukat, ese- ménytelenségüket új formában adja elő. Erre való az a sok kísérlet, amit a szerző a színpadon végez. Díszletté- lenség, magyarázó szöveg, rendező, előbb a későbbinek s csak később az előbbinek bemutatása, a színpadi játéknak sokszor csak illusztrációvá való süllyesztése. Igaz, hogy mindez nagyon érdekes és sokak előtt az irodalmiság látszatát is kelti. Azonban a sok fogás megtéveszti az embert. Mert tartalmi mélységet, gondolatbeli feszültséget nem találunk nála sehol. Pedig a dísz- lettelen színpad lefokozza az igényeket, újszerűsége, új kerete elkápráztatja az embert. Csak a végső ielenet úi és szén, a többi irodalmi fogás. Hibáztatható az is, hogy hol jelképez díszletekkel, hol nem. S amikor már beleszokott az ember a jelképes dolgokba. sőt élvezi is, akkor egyszerre megszakítja. Ez mutatja csinált, kiagyalt voltát. Egyelőre azonban senki sem mer ellene szólni, mindenkit elnémított az ügyes beállítás. Pedig az egész nem egyéb, mint nagyon ügyesen feltálalt, tipikusan amerikai szen- timentalizmus. Sőt, ha jól odafigyel az ember, még egyéb izmusok is felfedez5
