Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-02-22 / 8. szám
A megálltságnak (a megállapodottság nem jó szó erre, mert sokkal többet fejez ki és mélyebb) következménye azután egy csaknem minden esetben hamis kép kialakulása. Elsősorban a múltról, amiről pedig éppen neki kellene az utódok számára megbízható, átélt, élményszerű tudósítást adni. Ezt a múltat azonban képtelen így, a haladás kiküszöbölése miatt, abból a szempontból nézni, amelyik folytán pedig értékes és eredményes lehetne szemlélete a ma emberének számára is. így áll elő a „fényes múltról” zengett általános dicshimnusz, amelyik ma, amikor azt megérteni akarjuk és belőle jelen életünkre tanulságokat levonni, szépen szól, de tőlünk teljesen idegen. Ez a hamis kép azután általánossá, vagy legalább is egy sokat képviselt felfogássá válik. Az idősebb nemzedékben a múlt visszakívánását ébreszti fel, az ifjabb- nak pedig sok erőt pazarló többlet munkát okoz. Ez pedig, semmiesetre sem lehet nagy feladatokkal küzdő kicsiny nemzetünk javára. Példának vegyünk most kettőt: 1. Rézler Gyula írja ,,A magyar nagyipari munkásság kialakulása 1867—1914” című könyvében, hogy az 1900-as népszámlálás szerint a magyarság létszáma a többi nemzetiségekkel szemben 51.4% volt. De, jóllehet eddig úgy tudtuk, hogy agrár ország vagyunk, és többségünkben földművelők, őstermeléssel foglalkozók között a magyarság csak 46.6%-al szerepel — az iparban viszont 61%-al. Ebből már 1909-ben is azt következtették (figyelembe véve természetesen azt, hogy a gyárakba felözönlött falusi tömeg elszakad népi közösségétől), hogy a gyárak, ahol a magyarság többségben van, jó asszimiláló munkát fognak végezni és értékes egyedeket szereznek a magyarság számára. Ez a kép még középiskoláink éveiben is ismeretlen volt előttünk, és inkább a Rákosi-féle nagy magyarságról és annak ködképeiről gondolkoztunk. Holott akkor mindezek ismertek voltak már. 2. Az asszimilációnak a névmagyarosodásban kifejezett előrehaladása is hamis képhez juttatott. Palatínus József: A szabadkőművesek bűnei című könyvében található az az adat, amely szerint 1874—1914 között, a belügyminisztérium 60.239 esetben engedte meg, családtagokkal együtt összesen 103.534 magyar állampolgár javára a névmagya- sítást. Ebből a számból 65.690 zsidó, vagy zsidó leszármazott magyarosított. 1919-ig átlag 1400 kérvény nyer engedélyt, ezek birtokosai is több, mint felerészben zsidók. 1920-tól 291 és 1123 között ingadozik a szám, 1929-ig, ekkor azonban már keresztyén családok magyarosítanak, folyton növekvő arányban, 61.2%-tól egészen 97.4%-ig. Üjabban pedig majdnem 100%-ban keresztyének magyarosítanak. Nem ád-é ez is más képet az eddig ismertnél? A megálltság másik következménye azután egy hamis kép a jelenről is. Hamis azért, mert egyoldalú. Világnézetek között lebegünk és nem tudunk közöttük eljutni arra,. hogy egészen magyarok merjünk lenni és távol minden idegen példa utánzásától, magunk keressük meg számunkra a magyar utat. Pedig, aki nemcsak az újságokból él és nem csak szólamokkal játszik, hanem utána mer nézni másnak is, ma is hamarább megtalálja az igazi és egyetlen utat. Az önismeretnek és magunk ismeretének útját. Ehhez természetesen tudni kell azt is. hogy a többinek, a köröttünk levőknek milyen az útja és mi az, amiről ők beszélnek és mi az, ami őket mozgatja. Itt pl. nagy segítséget jelenthet az a Szegeden megjelent tanulmány, amelynek szerzője, dr. Kovács János a magyar szármázd, nagy német írón, Kolbenheyer-en és művein át megmutatja nem csak azokat a pontokat, ahol a német lélek a magyartól különbözik, hanem azokat is, amik a mai német lélekben döntő hatásúak. De, ha kissé messzebbre megyünk és a portugál állam diktátorának, Salazar-nak „Békés forradalom” c. könyvét olvassuk, akkor is rájöhetünk arra, hogy annak a népnek, amelyiknek van önKüzdelmek a sajátunkért Nemrég olvastunk pár sort Forrai Miklóstól az egyik napilapban, amire fel kellett figyelnünk. Forrai Miklóst egyházunk közönsége is ismeri, mert együtt hallotta egy nagyszerű hangversenyen a mi Peskó Zoltánunkkal. Forrai egyik leglelkesebb fiatal munkása a magyar népi zenének. Kamarakórusával évről-évre feltűnést keltő hangversenyeket ad magyar népi zene- és énekkultúránk ma már egész Európában felfedezett, de nálunk még mindig elhanyagolt kincseiből. Forrai nemrég Jugoszláviában adott hangversenyt, ahol a rádió zenei vezetőjének csodálatos és elragadtatott hangulatát felhasználva, tájékoztatást adott a magyar népdal és zene ügyéről s nem tagadhatta le, hogy a magyar rádió bizony nem sokat törődik a magyar zenével. Nálunk a cigányzene még mindig el tudja vonni a figyelmet népi kultúránk legnagyobbszerü és legjobban feldolgozott világáról. A Jugoszláv rádió műsorvezetője pedig — óh, magyar kultúra! — megígérte, hogy hetente egy estét szán a magyar zene és ének hanglemezekről való ismertetésének, s ezzel megtámogatja az igaz magyar közönség küzdelmét a magyar rádió ellen. Most meg azt olvassuk, hogy az „Énekszó” szerkesztősége és párthívei harmincezer aláírást összegyűjtő memorandumot akarnak a magyar rádiónak beküldeni a magyar zene felkarolása érdekében. A memorandumban többek között a következőket írják: ,,A magyar népzene a magyarságnak egyik legnagyobb kincse, évezredes fejlődésben kiérlelt, leszűrődött művészet”. Ha a nemzeti klasszicizmus annyi, mint egy nemzet lelkét tökéletes alakban kifejezni, akkor eddig klasszikus magyar zenét másban, mint a néphagyomány néhány ezer dalában, — nem találunk”. (Kodály.) „A magyarságot a rádió igazgatósága legfőképp a cigányzenében képviselteti. A cigányzene azonban csak aránylag igen kis és felszínes részét jelenti a magyar zenének”. „Mi az igazi magyar zenét szeretjük. Abból az ezer és ezer dallamból, amelyet Kodály Zoltán, Bartók Béla és társai összegyűjtöttek, alig hallunk valamit a rádióban. A rádió tekintetes igazgatóságától várjuk, hogy az egész nemzet megismerhesse az igazi magyar klasszikus zenét”. Forrai tehát szent „hazaárulást”, az Énekszó pedig szent „összeesküvést” kénytelen előkészíteni, csakhogy a hatszázezer magyar rádióelőfizető hozzájuthasson a sajátos, eredeti, példátlanul nagy jelentőségű magyar kultúrához. A helyzetet súlyosbítja az, hogy éppen a magyar népzene az a része az egész magyar népi kultúrának, amely legtökéletesebben feltárásban részesülhetett s világhírű „tanultak” munkája révén a magaskultúrába is felemelkedhetett. Ha a zenével ilyen mostohán bánnak Magyarországon, akkor ugyan hogy bánnak a magyar mesével, magyar tánccal, magyar képzőművészettel, értve alatta a házkörüli díszítőművészet minden ágát. így van aztán, hogy a táncunkkal a Gyöngyösbokréta fog5