Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-02-22 / 8. szám
„Szűnjenek meg a felekezeti bálok!“ Végre egy világi ember mondotta meg azt messzecsendülő szóval, mesz- szire látszó pódiumról, amit mi már esztendők óta hirdetünk: „Szűnjenek meg a felekezeti bálok!” Szívvel-lélekkel helyeseljük vitéz Borbély-Maczky Emil miskolci főispán azon szavait: „Indokolt-é, hogy vallásfelekezetek szerint rendezik a bálokat? Nem azzal kellene-é mindnyájunknak törődni inkább, hogy összefogjuk a magyar népet? — Egy öreg falusi tanító mondotta nemrégiben: A miskolci újságokban vasárnapról vasárnapra bálokról olvasok. Vájjon gondolnak-c a hajnali bálozók arra, hogy a falura este 5 óra után már csend és sötétség borul a petróleumkorlátozások miatt? És gondolnak-e arra, hogy mialatt hálóznak, a falvakban az úgynevezett Jehova istenimádó szekta szedi áldozatait? Sokan nem is tudják, hogyan hagyják el vallásukat, hogyan lépnek ki egyházukból és hogyan lesznek a népbutító, destrukcióból táplálkozó szekta követői. — Kérem a városi nőegyletek elnöknőit, kik olyan nagy odaadással és lelkesedéssel rendezik a bálokat, húzzanak sárcipőt és hócipőt, menjenek ki a falvakba, tartsanak kulturális vagy közhasznú előadásokat! A magyarságnak ezzel több hasznot hajtanak, mintha bálokat rendeznek.” Örömmel látjuk a főispán szavaiban megnyilatkozni annak az új magyar középosztálynak a hangját, amelyik sorsközösségben akar élni a mag3',ar néppel s örömét nemcsak a táncban, bálban, mulatozásban találja meg, hanem ennek a népnek a szolgálatában, feljebb emelésében. Szomorúan látjuk azonban a napilapokból, hogy országos visszhangot vei'ő szavaira milyen kevés a helyeslő visszhang, s milyen nagy a lándzsatörés a bálok mellett. Mintha csak darázsfészekbe nyúlt volna, rajzanak a nyilatkozatok, zúgnak az elnöknői tiltakozások, fullán- koznak a bálrendezők, szétszedik, kifacsarják, kigúnyolják a főispáni szavakat s közben nem is tudják, milyen nagy szegénységi bizonyítványt állítanak ki ismét a magyar középosztály komolyságáról, belső értékéről. Bármint döntenek a hírlapi csaták a társadalmi és nőegyesületek helyesen felfogott hivatásáról, mi ismételten leszögezzük, hogy az egyházi egyesületeket és nőegyleteket illetően száz- százalékos igazságokat mondott ki vitéz Borbály-Maczky főispán: Az egyházi alakulatoknak semmi közük a bálrendezéshez! íme, vannak, akik hasonló világi alakulatoknak is tudnak sokkal komolyabb programmot, meny-, nyivel inkább kell tehát megtalálniok ezt a „komolyabb programmot” az egyházi alakulatoknak. Mennyi munka van, amit csak önkéntes női kezek végezhetnek el, mennyi alkalom, ahol csak a lelkesedő buzgalom segít, mily nagy területek, ahol úgy várják már a szeretetet, mint a téli gallyak a tavaszi napfényt. Más országokban sze- retetintézmények, egyházi segédcsapatok százai nőttek ki az ilyen buzgalomból s mi még mindig a táncos teák és bálok „tiszta jövedelmé”-ből kelet2 Itt az árvíz ! Szorongó szívvel ülünk rádiónk mellett és hallgatjuk az árvízi jelentéseket. Magunk előtt látjuk újra az ijedtszemű anyákat és síró gyermekeket, halljuk sötét éjszakában a futótűzként terjedő vészes kiáltást: Itt az árvíz! Testvérszívvel érezzük a nyomorúságot és a fájdalmat. Nem jön szemünk pillájára álom: lélekben együtt szenvedünk a kilakoltatottakkal és a hajléktalanokkal. Milyen szépen állottak a társadalom közös áldozatkészségéből felépült hajlékok! Mint sorban a katonák, mint gabonaföldön a keresztek, úgy hirdették az életet, pusztulás után a diadalt. És most szomorú szívvel azt kell mondanunk: hiába volt minden áldozat. Hiába nyitottuk meg zsebünket, hiába vállaltunk akkor testvériséget. Bánat után a közös öröm közös fájdalommá vált. Itt az árvíz! Mit tehetünk vele szemben? Mit tehetünk egyénenként? Imádkozunk a testvérszív szeretetével, ostromoljuk az eget és készen vagyunk újra a teljes segítésre. De egyház vagyunk, s az igazságot meg kell szólaltatnunk alkalmas és alkalmatlan időben. Itt az árvíz és felvetjük azt a kérdést, hogy ki a felelős ezért. A lassan hömpölygő Dunában nem lehet bízni. Egy évszázadban egyszer-kétszer kilép medréből. Pusztítását azonban megfelelő óvintézkedésekkel meg lehetett volna akadályozni. Azoknak, akikre az Ür népnek, nemzetnek életét bízta, okulniok kellett volna a múltnak szomorú tapasztalataiból. Az Úr mindnyájunktól — de különösen a vezetőktől — azt kívánja, hogy megelőzve a bajt, mindig időben cselekedjenek, hogy nemvárt veszély meg ne lepje az Ö népét. Rádiónk mellett ülve, a nyomorúság jajszavát hallva, csak ezt az éneket tudjuk énekelni: „Aki azt megvárja, Hogy őt a szegény kérje, Megvédeni nem siet. Hogy őt kár s baj ne érje, És nem előzi meg Keservét, bánatát, Az nem szereti még A felebarátját.” Pásztor Pál. A finn evangélikus egyház helyzete A finn nép életében az evangélikus egyház úgy a jó, mint a rossz időkben központi helyet foglal el. Az egyház keretein belül támadt ébredési mozgalmak az egész népet áthatották, úgyhogy nemcsak a szellemi, hanem még a gazdasági életben is számottevő tényező lett az egyház. A jelen nemzedék is szent szeretettel őrzi ősei egyházát, magánszemélyek nagy alapítványokat tesznek, adományokat adnak, a falusi gyülekezetek, még a legszegényebbek is, megújítják, kijavítják templomaikat, gyülekezeti házaikat, paplakjaikat. A finnek legkedvesebbje mindig a templom és papja volt. Ezért állították a három közül, amiért a mostani háborúban harcoltak (hit, otthon, haza), a hitet az első helyre. Jellemző, hogy a megszállt területekről menekülők nem is azt szeretnék, hogy a kerületi beosztás maradjon meg az új településeknél, hanem hogy az új területen a régi gyülekezet maradhasson együtt. A háború előtti időben céltudatos munka folyt a finn egyházban. A hivatalos lelkipásztori munkán kívül a lelkész felügyelete alatt számos szabad munkás dolgozott. így: vasárnapi iskolai, KIÉ, pogány- missziói, tengerész-missziói, diakonissza munkát végzők. Az ország lakosságának 96%-át kitevő finn egyház, amelyik a szó szoros értelmében is népegyház, szoros kapcsolatban áll tagjaival. Minden felnőtt egyháztag résztvehet az ügyek intézésében, lelkészválasztáskor, egyházi tisztviselők megbízásakor érvényesítheti akaratát. Az egyháznak meg van a maga közigazgatási apparátusa, püspökökkel és a zsinattal az élen. Csak gazdasági tekintetben áll állami ellenőrzés alatt. Az egyház tehát ideálisan önálló és mégsem „állam az államban”. Ezzel szemben Finnország, mint önálló állam teljesen egyházias. Külföldön sokat csodálták a finn nép bátorságát és elszántságát,
