Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-12-20 / 51. szám
cmniiMEiCT Égig érő karácsonyfát, igen, minden valaha eddig felállított karácsonyfánál nagyobbat és gazdagabbat kellene ezen a karácsonyon felállítani. Mindenkinek a karácsonyfáját. De nem abban az értelemben, hogy mindenki számára állítsuk, hanem abban az értelemben, hogy mindenki nevében állítsuk ezt a karácsonyfát Isten magasztalására. Sokszor készült már az emberek karácsonyfájának a zsámolya gondokból, fájdalmakból, nehéz sóhajtásokból. De azért a leleményes szeretet mégis el tudta készíteni. Megerőltette magát, áldozatokat hozott s valahogy mégis került rá angyalhaj és fényes gyertya s került alája ajándék. Most azonban nem emberi szívek örvendeztetésére, gyermekek álmélkodására, a magunk karácsonyestéjének a megszépítésére kellene elkészítenünk, feldíszítenünk és karácsonyi énekek zengése közben fényesre gyúló gyertyákkal a földnek valamelyik legmagasabb hegyének a tetejére helyeznünk — hanem most össze kellene gyűjteni minden maradék szerete- tet, ami még van az emberi szívekben, minden megmaradt hitet, akármilyen gyengécskén pislákol, minden megszaggatott és foszladozó kis lelki kincsecs- két, amivel díszíteni lehet olykor az életünket és alája kellene rakni minden tenger-sok gondot, félelmet, fájdalmat, bánatot és koldússorsot, amit az emberek egymásnak szereznek és azután ennél a nagy- nagy karácsonyfánál elkezdeni a szent és ujjongó éneket: Dicsőség a magasságos mennyek- Istennek . . . Jaj, de nehezen indulna ez az ének a föld lakóinak az ajkáról. Jaj, de sok sírás csukla- nék közé és hány szív dacosan mondaná magában: Mit énekeljek én, mikor gyásszal és sötétséggel van tele az életem? Szegény embertestvérek, elsősorban nektek kellene énekelni a karácsonyi dicsőítést. Most, nagy háborúnak a karácsonyi napjain, most, amikor telestele van a föld hidegséggel és zárkózottsággal, most, amikor szorongva hajiunk a pólyás gyermekek fölé, hogy mi lesz majd velük: most kell nagyot sóhajtani, most kell énekre gyulladni, most kell kicsorduló szívvel hálálkodni az Isten örök és fel nem mérhető szerelméért, a betlehemi Gyermekért, a pásztoroknak éneklő angyalokért és azért a fényes csillagért, amelyik alátekint ma is az égről a föld felé. Most van az az idő, amikor ezerszer jobban, hálásabban és hűségesebben kell karácsonyt ünnepelnünk, mint eddig bármikor . . . Ne firtasd a kifürkészhetetlent. De amit nem tudtál kikutatni, éppen az ereszkedik szemed elé, mikor e gyermeket látod anyja ölében. Emberré lett, aki egészen úgy született s élt, mint a többi... Bizony, senkinek se ötlenék szemébe, hogy ez a teremtmény maga a Teremtő. Hol az a bölcs, aki valaha is kigondolhatott volna ilyesmit? Az észnek itt megalázkodva kell vakságát bevallania. Luther. Mert a háborús karácsony két ellentétes igazságot állít elénk. Mind a kettő olyan, hogy meg nem cáfolhatjuk. Az első az, hogy milyen kegyetlenül gonoszak az emberek egymáshoz, mennyire megrontják egymás életét, milyen szörnyen tudnak gyűlölködni és mennyi szenvedésbe tudják beledönteni egymást is és önmagunkat is. A másik igazság az, hogy Isten milyen hihetetlen és felmérhetetlen módon szeret minket. Az első igazság olyan szomorú és ez a második olyan fényes és drága, hogy csak azt az angyaltól mondott nevet hordozhatja: örömhír. Ez a kettő olyan messze van egymástól, mint a föld és az ég. Az ellentétjük félelmetes. De ekkor emberré lett az Istenfia. Aláhajolt az ég a földre. Hiába próbál az ember továbbra is sötétségbe rejtőzködni, reávilágít a kegyelem. Megnyílt a vígasztalásnak, a hitnek és a szeretetnek csodálatos lehetősége az ember számára. Ezért kellene ebből a nehéz és szomorú karácsonyból hatalmas, felséges, nagy karácsony-ünnepet, égigérő karácsonyfát csinálni. Ezért kellene még eddig soha nem hangzott erővel és bátorsággal felfelé harsogni és a földről az első karácsonynak a betlehemi énekét visszaénekelni Isten felé: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek“. Mert a szenvedésekbe sűlyedt föld és annak bűnös emberei felett irgalma- san és változhatatlan szeretettel él a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja . . . 1