Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-10-25 / 43. szám
rnoMSig A hit azonban nála is, mint a reformáció minden igazi munkásánál és hívénél, Isten kegyelmébe vetett hit: . . minden népek csak az Krisztusban való hitük által nyerik meg az Ür Isten előtt való meg- igazulást. Azaz, az Űr Istennek irgalmasságából üdvözöljenek, nem az ő érdemekből.” (Római levélhez.) Ez a tanítása nem csupán a Római levélhez való alkalmazkodás, hanem olyan evangéliomi meggyőződés, melyről számos helyen bizonyságot tesz. Isten üdvözítő irgalmassága pedig Jézus Krisztus áldozati halála által válik nyilvánvalóvá: „Nagy lön az mi váltságunk, Minden érdemünk nélkül Az Krisztusnak szent vére, Mely minket megszentele. Irgalmazz minekünk Atya Isten szent Fiadért.” (Dicséret az Krisztus feltámadásáról.) Nem hallgathatjuk el azt sem, hogy ez a Sylvester János korának egyik legjobban kiművelt emberfője volt. Egyformán jól tudott latinul, görögül, héberül, németül és csehül. Rendkívüli tudása gyümölcsét nyerte el, amikor a bécsi egyetemre hívták meg tanárnak, így benne méltóképen látjuk a mindenkori magyar protestáns ember példáját: a hívő és kultúrembert egvszemélyben. Nem szoktunk embereket ünnepelni és dicsőíteni. Sylvester János esetében se tesszük. Sőt életéről is tudjuk, hogy voltak benne emberi bűnök és gyarlóságok. (Bornemisza Péter ki is prédikálta ezeket.! De mégis helyesen és igazságosan cselekszünk, ha bibliafordítása négyszázéves jubileumán hálát adunk Istennek azért, hogy adott nekünk egy hívő embert, aki négyszáz évvel ezelőtt magyarul szólaltatta meg Isten igéjét s ezzel az igével akarta a magyar embert igaz emberré nevelni. Mórocz Sándor. Vészharang I. Vészharangot kongatnak ma mindazok a megnyilatkozások, amik a lelkész- és tanár-utánpótlás nehézségeiről beszélnek. A magyar élet és az új világ új rendjébe való beilleszkedésünk sikere felett konganak ezek a harangok, mert nem egy vagy két esztendő nehézségeit, hanem az eljövendő kor, a 10—15 év utáni idő nagy szellemi megtorpanását jövendölik meg. Nincsen ember ezeken a pályákon, mondja egyik cikk a másik után, — nincsen jövő ezeken a pályákon, előrejutás, megfelelő életszínvonal, nincsen gondtalan élet, nincsenek házi könyvtárak, nincs külföldi tanulmányút, csak küzdelem és gond és ma már csak az igazán hivatottak és az idealisták merik vállalni az egyiket vagy a másikat. Mi magunk is, e lap cikkírói, többször szóltunk e kérdésről. Elmondottuk, hogy van programm, de nincs, akikkel megvalósítsuk ezt a programmot. Mi is panaszoltuk: nem tudunk segítséget, nem tudunk utánpótlást találni és a mi panaszunk is éppen úgy panasz maradt, mint a többié. Azt is mondhatjuk, hogy a magyar társadalom nem figyelt még fel ezekre a panaszokra, csak megértőén bólogatott: igen, ahol nincsen meg a megfelelő életlehetőség, ott nincsen ember, nincsen munkás sem. Mindenesetre ez a felismerés, hogy az életlehetőségek egyáltalán nem vonzó volta tart vissza sokakat, a dolognak még csak egyik oldalát jelenti. Van azonban ennek másik oldala is, amit összefüggésbe lehet hozni az előbbivel és azt mondani, hogy ezek a pályák lenézettek, mivel ma mindenki csak aszerint ítél, hogy mennyit lehet keresni, itt pedig kevés a kereset. De lehet ettől függetlenül is kifejezni ezt a felismerést és azt mondani: ezek a pályák lenézettek, mert a mai társadalomban, amelyik előtt egyszerre nagy üzleti és elhelyezkedési lehetőségek nyíltak meg, a gyakorlati élet embereit becsüli jobban, mint az elméleti, tudományos élet tudósait. A gazdagodó és bizonyos fellendülés elé néző társadalom nagyobb igényű lesz és ugyanakkor irtja azokat, akik nagyobb igényű életét tartalommal tölthetnék be. Irtja a lélek embereit: a nevelőket, a lelkészeket, tanárokat, igazi művészeket és helyettük mulattatókat szerződtet, akik elfedik szeme elől a kérdések nehézségeit és megtanítják hinni abban, hogy semmi sincs, amiben érdemes lenne hinni. Két világ mesgyéjén állunk.A múlt elmúlt és ma rossznak mondjuk mindenestől, sokszor anélkül, hogy felismernők benne a jót. Nyitott szemmel A házasság kérdése sokszor szerepel a színpadon. Nem csak a régi, hanem az új színpadi irodalom is előszeretettel boncolgatja kérdéseit. Abban, ahogyan irók és korok az emberiség e legnagyobb és legbensőbb ügyéről szólnak: az egész kor és az egész ember képe rajzolódik meg Ezért bajos hinni abban, hogy azok a korok, amelyekben a házasságtörés különböző eseteinek és variánsainak feltálalása divat, komolyan vélekednének róla és a kor maga erkölcsös volna. Ezért bajos felfogni azt is, hogy abban a korban, amikor az ipaiszerű színházi irodalom egymásután gyártja az ilyen tárgyú darabokat, az emberek csak játszanának a tűzzel és belülről annál jobban ragaszkodnának családi életük tisztaságához. A közelmúltban elegendő alkalmunk volt úgy magyar, mint fordított házassági komédiákban „gyönyörködni" és sziszegni azon, hogy mennyire szívesen nézik az ilyeneket az emberek. Egyik neves írónk, akinek az újságok szerint egyszerre több darabja is fut külföldön, ezzel „szórakoztatja Európát és terjeszti a magyar kultúrát és dicsőséget". Mi, sajnos, nagyon kevés „dicsőséget" látunk ebben, de lehet, hogy a keresztyén felfogás ma már ebben a kérdésben elavult és neki van igaza. Mindenesetre jó volt Ibsen Nórájában egyszer már komoly keretek között hallani ezt a kérdést, és egyszer végre nem abban a formában, hogy mi lesz a házassággal, hogy zsonglőrködik át magukat a nehézségeken a felek, ha eljő a kísértő, hanem magában a kérdés gyökerében érintve: mikor házasság igazán a házasság? Ibsen darabjában, mely korának sok és nehéz kérdést adott fel, csak negative felel erre a kérdésre, és azt mondja meg, hogy mikor nem házasság a házasság, de felelete komoly és mély. Azt a tételt állítja fel, hogy a nehéz órában szétbomlik a házasság, ha a házasfelek között nem volt meg a lelki egység, amelyik csak két, egymást megbecsülő és egymással szemben egyenlő félként álló lélek között lehetséges. A férfi, aki asszonyában csak játékszert lát és az asszony, aki talán öntudatlanul, de mégis megelégszik ezzel, csak nagyon laza kapcsokkal van összefűzve, amelyek elszakadnak éppen akkor, amikor a legjobban kellene, hogy tartsanak. Ilyen körülmények között egyik sem tud megfelelni a házasságbeli kötelességének — a férj nem tud férj és apa lenni, az asszony pedig nem igazi anya, mert nincsen egyénisége, ami biztosíték lenne arra, hogy gyermekeit jó úton tudja vezetni. A férj joggal panaszkodik. A megoldás természetesen fura, az asszony otthagyja gyermekeit és elmegy, de az alapelv miatt érthető: nem volt alkalmas a házasságra, mert nem volt egyenlő lelkileg a maga nemében férjével. Meg kell találnia önmagát, meg kellett volna, mielőtt férjhez megy. így lesz aztán nagy intéssé a darab és jut el mondanivalója a mélyig: a házasság életszövetség, de a szövetséghez egyenlő felek szükségesek. Kemény Péter. Kérjük előfizetőinket, akik előfizetéssel hátralékban vannak, az előfizetés szíves mielőbbi beküldésere. 5
