Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-09-27 / 39. szám
„Más, rendes nemzet- gyermeke alig tapasztalhatta volna így ki, a saját lelkének teherbírásán a nacionalizmus végleteit és egész skáláját” — írta Babits Mihály a legnagyobb magyarról. Amit úgy szoktunk mondani: „végzetes magyarság”, — az Széchenyiben fogalmazódott meg először. A bécsi úri iskolától a magyar fórumig, s onnan az önkéntes száműzetés őrült golyójáig vergödte végig a magyarság sorsát. Elindult „egy nemzettel ajándékozni meg az emberiséget”, s utolsó napjait már ezzel a naplójegyzettel szenvedi végig: „Én vagyok az Antikrisztus, az Apokalipszis bestiája”, „Senki sem hozott nagyobb zűrzavart a világba, mint én.” Számára a magyarság drámai élmény lett, mely magába szívta egész személyes sorsát. Egyszerre lett a magyarság nacionalizmusának tudatos megteremtője, s egyszerre ugyanennek a nagyszerű fejlődésnek sodrába került áldozat. Ö is „kívülről” jött haza. Bejárta a fél világot, s tudja a világ műveltségének nyelveit. Beleszédül a magára találó boldog Európa nagyságába, s a világot járó magyarok örök csodálatával rajongja körül az emberi szellem csillogó gócait. London, Génua, Bécs, Prága, Páris beleoltják egy nagyvonalú emberi élet szomjúságát, s ez a szomjúság mind jobban emészti. Mikor legjobban élezné a közösséget mindazzal, ami nagysága és szépsége, fejlődése és diadala van az emberségnek, akkor érzi magát leginkább kirekesztve belőle. Mint előtte Apáczai Cseri János, vagy utána Ady Endre, mind végzetesebben érzi, hogy idegen ebben a világban. Ö maga van ebben a „rengetegben” s szédül a magányosságban. Ö maga nem lehet élvezője a világnak. Ő tartozik valahová. És ezer szál húzza vissza a nemzetbe. Egy elsüllyedt, kicsi, árva nemzet kiált utána, mint falu a szerencsét próbáló fiatal vándornak s nem tud boldog lenni nélküle. Vissza kell térnie egy nemzethez, mely nem tud kinőni az Ugarból, s lassan elfelejti önmagát... S hazajön Széchenyi a magyar hazába, kitárult lélekkel, tisztult látással, s az erő felelősségtudatával. Itthon birkózás az értelmetlenséggel. Aztán mind konkrétabb alkotások. Lótenyésztés, vízszabályozás, híd Buda és Pest közé, kijáró az Aldunán a Tengerre, épület a Tudománynak, ébresztő könyvek a magyar Társadalomhoz. Először csak laza összefüggésekben látja a magyarság a munkát, s mindjobban kibontakozik belőle a tanítás. Tanítás a süllyedő nemzethez új életről, jövőről, fejlődésről, versenyről a többi népekkel, s épül nyomukban az új magyar öntudat, a magunkban való hit lázas öntudata, amit az ö szavai után soha sem kell majd még egyszer újra fogalmazni: „Magyarország nem volt, hanem lesz!” S a pozsonyi diéta és a reform országgyűlések lázas levegőjében felnő egy másik magyar: Kossuth. Az ébredő magyarság Kossuthban felel Széchenyinek. Ha a magyarság elindult a nemzetté emelkedés útján, akkor Kossuthnak is jönnie kellett. De az a magyar végzet, hogy Isten így járatja mindig üstököseit a mi egünkön Széchenyi Kossuthban veszi észre végzetesen, mire is nevelte ő a magyar népet, s úgy érzi, hogy a korán jött Messiás sodrásában a nemzet elszabadul az ő pályájáról. Kossuth pedig Széchenyiben látja meg azt, amire már nem várhat tovább a magyarság: a korlátlan szabadság feltétlen szükségét. Ez a föld nem lenne magyarok földje. gyermeke ha nem így történt volna. A józan, praktikus Széchenyi összeroskad, mikor Kossuth valóban a mi vér- mérsékletünk végzetében kezd igazán praktikusan cselekedni, s Kossuthtal el lehet hitetni, hogy Széchenyi nem érti meg a március lelkét. Széchenyi, az önnálló, nagyvonalú magyar lét hitének inspirálója megretten, mikor ez a hit Kossuthban igazán cselekvővé válik, s Kossuth nem érzi, hogy az ő Cselekedete, mennyire magyar Hit! Ez a nép nem lenne magyar nép, ha nem lehetett volna Széchenyiből és Kossuthból és ebből az összetartozó egyetlen történelmi jelenésünkből visszavonást rendezni benne. Széchenyi „éltető eszmévé finomult”, Kossuth pedig magyar mithosszá lett ebben a politikai manőverben. A magyarság pedig nem vette észre, hogyan lett a kezében átkos vitává először, s merev eszmévé azután ez a két név: Széchenyi és Kossuth. És ráfizette az ezeréves Magyarországot arra, hogy Széchenyi és Kossuth együttegész magyarsága nem érvényesülhetett benne. S akik ma ünnepelni merik Széchenyit, — Kossuth nélkül, azok sohasem fogják megérteni Széchenyit magát sem, de különösképen nem jutnak soha hozzá a magyar végzet benső titkának ismeretéhez, sohasem fogják megérteni ezt a magyar sorsot: az „egyedül vagyunk” sorsát, mely- ban t ündöklő felemelkedések éppen olyan végzetes rendelések felőlünk, mint a nagyszerű összeros- kadások. Ők ketten csak együtt prófétálhatják ezt az irracionális, minden emberi garanciát nélkülöző, de annál inkább Istenre épített magyar hitet: „Magyarország lesz!” vagy: „Magyarországot a poklok kapui sem dönthetik meg!” Dezséry László. 1
