Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-08-16 / 33. szám

B&NCfllküSELET

zett szövetkezeteket és azoknak fenntartásában és felvirágoztatásában erősen dolgozott.

Egyházmegyénkben tizenkét éven át esperes volt. Egyházmegyei munkájában tartotta a nagy apostol szavait: ,,a szeretet . . . mindent eltakar, mindent hisz, mindent remél, mindent elvisel' . I. Kor. XIII. 7. Esperesi beszámolóit is ez jellemzi. Belátott a kártyák mögé, de azért szeretettel igyekezett mindent elsimítani. Amikor ajkai dorgálásra nyíltak, ott már igen nagyfokú hanyagság rejtőzhetett és több évi szeretetteljes figyelmeztetés fülek mellett való elengedése. Egyszer láttam csupán indulatba törni, de akkor megvolt az oka rá. Idősebbeknek szerető munkatársa, nekünk, fiatalabbaknak azonkívül atyánk is. Az egyik lelkészbeiktatáson, amikor közel egy éven belül három fiatal lelkészt iktatott be, közöttük akkor szerénységemet is, azt mondta felköszöntőjében: ,,Ti hárman

vagytok az én lelki fiaim, akikben örömömet lelem, mert testi fiamat — itt könnyek öntötték el szemeit — az Ür megpróbáltatásnak adta". — Gondolt itt fiának tragikus körülményeire.

Számára az Ür igen nehéz keresztet adott. Legsúlyosabban nehezedett lelkére a kereszt talán éppen akkor, amikor még oldala mellett működtem. Sohasem zúgolódott az Ür által vállaira helyezett kereszt miatt, hanem türelmesen viselte. „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként az ő keresztjét, úgv kövessen engem." Luk. IX. 23. Szótlanul, zúgolódás nélkül naponként vette fel keresztjét és hordozta mindaddig, amíg az Ür megelégelte a kereszthordozást s magához szólította.

Negyven évi szolgálat után nyugalomba vonulva — béke időben — gyönyörködhetett volna munkájában. Olyan időben vonult azonban el csendesen, szerényen a küzdő télről, amikor a ,,sze- retetben munkás hit" itt a földön nem lelte jutalmát. Az azonban, akinek a szemei olyanok, mint a „tűzláng", meglátta a szerényen, csendben munkálkodó, feltünősködni nem kívánó, nehéz keresztjét zúgolódás nélkül vonszoló apostolát s szeretette] fogadta magához.

Mi, csanád-csongrádi egyházmegyei lelkészek, tanítók és hívek nem állhatunk meg sírja felett a nagy távolságok miatt, de a megemlékezés szerény koszorúját lélekben így helyezzük sírjára.

Benkóczi Dániel csanád-csongrádi esperes.

Saguly János nyug. pitvarosi evang. lelkész, csanád-csongrádi főesperes, életének 78-ik, boldog házasságának 47-ik évében, 48 esztendei hűséges egyházi szolgálat után, Aszódon, f. évi július 26-án reggel, hosszabb türelmes szenvedés után az Ürban csendesen elhunyt. A közszeretetnek örvendő szelídlelkű lelkipásztort, július 27-én temették a község minden társadalmi osztályának osztatlan részvétével az. aszódi evangélikus templomból. Hitvese, sz. Bendl Ka- rolin, gyermekei: Leonka, Ernő és Irén, férjezett Jancsik Mihályné, veje Jancsik Mihály aszódi gimn. tanár, h. igazgató, kiterjedt rokonság, Pitvaros és Aszód evangélikus gyülekezetei gyászolják az elhunytat. A temetést Zászkaliczky Pál esperes és Hamrák Béla ny. aszódi vallástanár végezték.

6

Magunkraeszmélésünk egyik döbbenetes felfedezése ezért mindenkor az, hogy a magyar föld, a magyar faj és a magyar ember egy elválaszthatatlan egység. Elszakadni egymástól — egy a magyar életünk halálával.

Kérdezzük meg azért, hogy nem döntő feladat-e szembenézni földünkkel, megismerkedni tájainkkal? Sok gyökértelen és hányódó magyar életbe hoz ez döntést. Ha ideköt egyszer a magyar táj, a magyar föld, a vele összefonódott lélek és kultúra, nem lehet akkor elidegenedni. Megismerni földünket, s szembenézni tájainkkal, ez nem valami misztikus vagy vallásos eljárás. Egyszerűen csak feladat, amit el lehet végezni gyalog, kerékpáron, csoportosan, egyedül, ahogyan éppen tetszik. S az első pár próbálkozás után csodálkozva mondjuk már a sík Alföldön is Petőfivel, hogy „Szép vagy Alföld, legalább nekem szép“. Benne van ebben a megállapításban, hogy nem kötelezően szép. Nem azért, mert érdektelenül tetszik. És nem azért szép, mert mindenkinek szép. De szép a mi magyar szívünknek s végtelen síkjai, amelyek nem szórakoztatnak, mint az egetostromló hegyek — csak elmélyülésre, gondolkozásra, a szabadság megismerésére és szeretetére tanítanak. Most is csak úgy, mint eddig ezer éven át.

De nem csak az Alföldnek, hanem minden magyar tájnak megvan a maga külön mondanivalója. És ne válaszoljunk szavunkra azzal, hogy nincs kedvezményes vasúti jegy. Nincs elég menedékház. (Hisz a meglevőknek fele ma is üres.) Persze, hogy több kell ezekből és követelnünk is kell, hogy gyakorlati honismeretünket minden hatóság minden eszközzel mozdítsa elő. Amíg ezek meg nem lesznek, addig is vegyük tudomásul, hogy a magyarságot saját érdekében sem dédelgették sohasem itt. S merjünk önállók, vállalkozók lenni. Elsősorban természetesen fiatalságunk. A szülők pedig ne féltsék gyermekeiket ezektől a vállalkozásoktól. Hanem engedjék, hogy gyermekeik akár kerépáron, akár az apostolok lovain, zsebükben néhány aluminiumpengővel induljanak el, s fedezzék fel legalább saját maguk számára Magyarországot.

Mert abban mindnyájan egyetértünk, hogy magyarok akarunk lenni. Tegyük meg hát hozzá az első lépéseket. Ismerjük meg a magyar földet és a magyar tájat. Mert vagy ezekbe eresztjük gyökereinket vagy gyökértelenül kallódunk el. Mórocz Sándor.

Az orosz emigráció felhívása

Az orosz emigráció központi bizottsága Európa különböző országaiban elszórtan élő oroszokhoz felhívást intézett, amelyben a szovjet kormánnyal szembeni álláspontját a következőkben fejti ki:

A különböző európai országok sajtója legutóbb is tendenciózus híreket terjesztett az orosz emigrációnak magatartásáról és a mostani sorsdöntő háborúval kapcsolatban, amely jelenleg orosz földön bontakozik szemünk előtt.

A felhívás azt mondja, hogy az emigrációban levő oroszoknak kötelességük ezekkel a tendenciózus hírekkel szembeszállni. Különösen kötelességük azoknak, akik hosszú éveken keresztül szoros kapcsolatot tartottak fenn az emigráció számos közével és akik mindig tudomást szereztek arról, hogy minő irányban nyilatkozott meg az emigráció központi bizottsága.

Az említett sajtóban megjelent nyilatkozatok többek között azt állították, hogy a szovjetkormány „miután belátta azokat a tévedéseket, amiket elkövetett, sajnálkozását fejezte ki, hogy a hibák megtörténtek” és „miután a régi Oroszország dicső múltjáról megemlékezett” — a szovjetorosz köztársaságból „nemzeti ádlamot” létesített.

Semmi sem indokolja — mondja a felhívás —, hogy a szovjetkormány ilyen kijelentését elhigyjük.

Mindazok, akik figyelmesen hallgatták a moszkvai rádió híreit, éppen az ellenkezőről szerezhettek tudomást. Megfigyelhetik azt, hogy a Szovjet egyáltalában nem mondott le világforradalmasitó agitációjáról.