Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-08-09 / 32. szám
nmen imfr meg birta teremteni a Kozmosz csodáját és parancsnoka az elektronoknak, protonoknak, életnek, szellemnek. A hit szerint az Isten nem a halálnak, hanem az Életnek az Istene! Dr. Pass László. (Folytatjuk) A nagy csöndessség Ki ne ismerné a vihar előtti csöndet? A fákon a levelek meg se rezzennek, a tó, a tenger tükre sima. Mintha minden mozdulatlan volna. De ez a csönd, mint valami nyomasztó teher, ólomsúlyként nehezedik az emberre. Szinte elviselhetetlen s úgy érezzük, hogy ez sokáig így nem maradhat, valaminek történnie kell. Ki ne ismerné a vihar előtti csöndet a természeben? De van ilyen csönd népek, nemzetek történetében s az emberiség életében is. De ismerünk vihar utáni csöndességet is. Végigszáguldott az orkán, a fákat gyökerestől tépte ki s mikor kitombolta magát, minden elcsön- desedett. Az Ur azonban ott van a nagy vizek felett, az Űr szava erős és fenséges. 29. zsoltár 4. Jézus lecsöndesítette a háborgó tengert. Megdorgálta a szelet és mondá a tengernek: Hallgass, némulj el, s elállt a szél és lön nagy csendesség. Márk 4:39. Aki a háborgó tengert lecsendesítette, annak hatalma is lesz, hogy parancsoljon azoknak a hullámoknak, melyek népeket, az egész világot elnyeléssel fenyegették. A csend lehet hangulat is. Költők gyakran megénekelték. A legszebben talán a német költőfejedelem: Goethe irt róla. Gyönyörű verse az Uber allen Gipfeln ist Ruh: A bércek ormán csend, a lombokon tán leng szellő vagy nem is. Madárkák sem dalolnak. Várj, várj csak, maholnap elhallgatsz te is. Itt a csönd a halál, a mozdulatlanság, a némaság hirdetője. Nem csak körülöttünk lesz minden csöndes, de mi is elcsöndesedünk. Nem ilyen csöndre gondol a hívő lélek, mikor így énekel: Van Isten népének szombatja, ott véget ér hétköznapunk. Az Űr terhűnket ott lerakja. S nála vég nélkül vigadunk. Ott az ég és föld Istenének Dicsőült ajkról zeng az ének: Légy csendes szívvel! Az a szép karácsonyi ének pedig, melynek kezdő sorai: Csendes éj, szentséges éj, Mindenek nyugta mély, arról az éjszakáról szól, mikor angyalok éneke leélt s a szent csönd ráborult az egész földre s nem lehetett mást, csak a mennyei halleluját hallani. Csendes az egész föld és nyugoszik s mégis ujjongó ének hangzik. Ezsaiás 14, 7. Ezek a csöndes szent pillanatok, mikor azt érezhetjük, hogy az Isten színe előtt állunk. Mikor az ember a Mindenható dicsősége előtt áll, akkor nyomorult énje semmivé lesz, semmiről nem akar tudni, megfeledkezik önmagáról, a világról is. Szó alig hagyja el az ajkát. Csak vár és hallgat. Ezt a csöndet pedig hasztalan szeretné megtörni. Az Isten a csöndben is nyilvánvalóvá tudja tenni akaratát és parancsát. Nem viharban, tűzben, hanem a csendes, halk szellő hagjában ismerte meg Illés próféta az Űr szózatát és kapta az Isten parancsát, mikor Hóreb hegyén az Űr neki megjelent. I. Kir. 19:10—12-ben olvassuk: ,,Az Űr előtt megy vala nagy erős szél, amely a hegyeket megszaggatta s a kősziklákat meghasogatta, de az Űr nem vala abban a szélben. A szél után földindulás lett, utána tűz jőve, de az Űr nem volt a földindulásban, nem volt a tűzben sem. És a tűz után egy halk és szelíd hang hallatszik.” Illés pedig ezt hallva, befedé az ő orcáját palástjával és várt, míg az Űr kérdezett s azután szólt és vette az isteni parancsolatot. De a csend lehet rettentő is. A költő ezt mondja: A csend irtóz- tató, Csak szél sóhajt a fákon át S zizegve hull a hó. Jób panaszai közt is olvassuk ezt a nyomorúságot: Kiáltok Uram hozzád, de nem felelsz, megállók és csak nézel reám. Jób 30:20. A csendnek az volna a rendeltetése, hogy amit nem találtunk meg az élet zűrzavarában, amit elveszítettünk a megpróbáltatások és csalódások közt, hitünket és reménységünket, békességünket újból !negtaláiljuk. Milyen rettentő lehet, mikor a csendből kell menekülnünk, mikor a csendes órák sem vittek közelebb Istenhez. Állunk előtte s Ö velünk szemben. De nincs közeledés-. Ez az az irtóztató csönd, mikor mindent megpróbáltunk s kával meg fogja valósítani, akkor az állatorvosnak és a gazdasági előadóknak a munkája sem volt falrahányt borsó, hanem nemzetnevelés. De a népfőiskola nemzetnevelö munkájában még a vidám órák is Isten akarata szerint való bünbánatot eredményezhetnek. Lehetetlen, hogy a magyar népdal megmentett kincseinek (a Bartók-Kodály- féle gyűjteményekből) az elsajátítása közben fel ne merüljön a mélységes undor az aszfalton viruló gyökértelen nótákkal és holmi múló divatból felkapott indulókkal szemben. Az igazi magyar irodalom, a magyar népdal, a magyar népművészet szépségei nemcsak gyönyörködtetni akarják a munkában megfáradt lelkeket, hanem rá akarnak döbbenteni arra is, hogy az a kultúra, amelyet sokan hivatalosnak ismernek el és nem egyszer a kirakatba tesznek, romlott és beteg kultúra, s a nemzet, amely azt az igazi helyett a magáénak ismerné el. a maga romlottságáról és betegségéről tenne bizonyságot. Hogyha a nemzetnevelö evangélikus népfőiskola a szükségnek megfelelő arányokban tud kifejlődni, hasonló lesz egy hatalmas gyűjtőlencséhez, amely hiánytalanul összegyűjti a szétzilált magyar életnek minden tiszta sugarát. Az egyéni és közösségi éleinek, az egyházi, állami, kulturális és gazdasági életnek minden sugarát egyesíti majd az élet gyújtópontjában, ott, ahol minden népnek a Megváltója áll és a magyar nemzetnek is ezt üzeni: „Térjetek meg, mert elközelített á mennyek országa!" Vájjon be tudja-e tölteni a népfőiskola fejlődő intézménye minálunk is ezt a nagyszerű hivatását? Hogyha evangélikus értelmiségünknek ezen a téren hozott eddigi áldozata és végzett munkája csak ideiglenes behódolás volt egy divatos mozgalomnak, akkor: nem. De ha ez az áldozat és ez a munka a belső szükségnek igazi megérzését és megértését jelenti, a népért való felelősségnek és az evangéliumi szeretetnek a felébredését, akkor: igen. Szijos Pál. A zöldszemű ördög Nem vádolhat meg senki bennünket túlzással, ha a bosszúállást a fenti címmel jelöltük meg, hiszen nyilvánvaló minden gondolkodó ember előtt, hogy a legnagyobb borzalmakat a bosszúnak a zászlója alatt viszik végbe a földön. Azóta, hogy Kain bosszút állt a szerencsésebb Ábelen, végtelen hosszú a sora azoknak a rémtetteknek, amelyekről olyan gyakran olvashatunk az újságokban. Ismeretes, hogy nemcsak egyes emberek lesznek a zöldszemű bálvány foglyai, hanem egész törzseket, sőt egész nemzeteket is hatalmába keríthet a démoni ereje. Csak a minap hallottuk, hogy akadnak népek, akik az „ördöggel is készek szövetkezni csakhogy bosz- szút álljanak ellenségeiken . . . Mondanunk sem kell, hogy ezzel el is árulták, legnagyobb szövetségesük — a zöldszemű ördög ... A legszomorúbb azonban az egész dologban az, hogy a bosszúállók nagyrésze egyenesen Istent hívja tanúságul arra, hogy bosszút áll az elszenvedett, vagy vélt sérelmen. Nemcsak az Ószövetség népe tudott szörnyű átkokat és még szörnyűbb fogadalmakat tenni a bosszú5