Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-06-21 / 25. szám

A kenyér

Az ijedős lelkek, akik hosszú időn keresztül elfelejtették az imádságot, most nagyon időszerűnek találták az időt. hogy gyermekkoruk emlékei közül életre idézzék azt az egyszerű mondatot: ,,A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma". A politikus lelkek azt tartották időszerűnek, hogy kifejtsék nézeteiket, s meggyőződésüket világrendünkről. Egyik nyugatra, a másik meg keletre kacsintva emlegetett új rendeket, melyekben ez meg nem történhetik. Politizálásra, imádságra, mindenre készen vagyunk azért, hogy kenyerünk legyen. Rendszerint azonban a sorrendben tévedünk. Először politizálni akarunk azért, hogy nagyobb, jobb, esetleg vajjal megkent legyen a kenyerünk. Felmérünk minden lehető politikai, világnézeti, általában emberi életrendszert, hogy igényeinknek érvényt szerezhessünk. Elkeseredett életakarással lelkesítjük magunkat, hogy harcunk szent és igaz. Emberi hitünk is van hozzá. Az a hit, hogy ha a mi meggyőződésünk győz, csodálatosan megszaporodik a kenyér. Holott ebben a világban és emberi alkotások szerint, ha egyik helyen megszaporodott a kenyér, siralmasan megfogyott a másikon. Azaz, egyik ember vagy méginkább emberfajta kenyere és jómódja akkor növekedett meg, s lett mérhetetlen naggyá, amikor a másik helyen és a másik fajtának még betevő falatja is alig maradt. Igaz, hogy nagy tömegeknek és végeláthatatlan millióknak kellett rabszolgákká lenniük azért, hogy a kisebbség kenyere és jómódja kiapadhatatlan legyen.

Mi csak két esetről tudunk ennek a világnak az életéből, amikor az emberek úgy jutottak kenyérhez, hogy senki sem lett szegényebb miatta. Az a két eset, amikor Jézus néhány hallal és pár kenyérrel megelégített többezer embert. De itt nem politizálással és nem harccal kezdték, hanem imádsággal.

Értsük meg mi is, hogy így kell kezdenünk. Az élet azért van, hogy mindnyájan megéljünk benne. Ezért kell az egész kenyérkérdést nekünk is imádsággal kezdeni. Megtárgyalni végre Istennel, hogy ő mit szól hozzá és mit tanácsol. T. i. ember helyes tanácsot ebben a kérdésben sohasem ad. Mert minden ember önző és mind számot tart a másikéra. Istennek azonban nem kell kenyér, ö nem él vele. ö az egyetlen érdektelen fél, akinek szava és tanácsa: igazság.

Ezért politizáló és átkozódó embertársainknak csak azt tudjuk ajánlani, hogy kezdjük az egészet elölről

Átmeneti rendelkezések a tanító- képzés kérdésében

Huszonöt év óta minden vallás- és közoktatásügyi miniszter nevéhez iskolareform emléke fűződik.

Az elemi iskolai osztályok számának emelése olyan szándékot takart, amelyeket részben megértett, részben még ma is figyel a magyar közvélemény. A polgári oktatás területén módszertani vitákon és problémákon túl olyan, az iskola-faj exisztenciáját fenyegető javaslatok kerültek az érdeklődés előterébe, melyekkel sokat harcoltak a közvetlenül és közvetve érdekeltek. Nincs ma olyan fiatal középiskolai tanár, aki a tanárképző vizsgán ne kerülne nehéz helyzetbe akkor, amikor arra a kérdésre kellene felelnie, hogy a háború után a három és négy típusú középiskola milyen változásoknak és reform-kísérleteknek volt kitéve.

Az iskolareformok természetszerűleg terjedtek ki a tanítóképzésre is. Az első lépés az volt, hogy a tanítóképző-iskola tanulmányi idejét felemelték négy évről ötre. Ennek az intézkedésnek egyik jó mellékhajtása az volt, hogy gimnáziumi érettségivel rendelkező ifjúságunk azon része, amelyik vonzalmat érzett a tanító-pályára, az ötödik év végzésével tanítói pályára lépett. Örömmel állapíthatjuk meg sok hivatalos közeg véleményével szemben, hogy ennek a lehetőségnek megnyitása sok kedves értékkel gazdagította a magyar tanítói kart. De amikor már köztudatba ment át ennek az átnyergelésnek lehetősége, ezt az államilag támogatott átképzést megtiltotta, illetőleg megszüntette a minisztérium.

A további fejlődés volt a magyar tanítóképzésben hozott azon újítás, amelyet négy éve ismer a magyar nyilvánosság: felállíttatott a a törvény felhatalmazása alapján a négy éves líceum a volt tanítóképző intézetekben. A négy évi líceumot végzett női és férfi növendékek közül a kiválóbbak jelentkezhettek a két éves tanítóképző akadémiára, a gyöngébb képességű ifjúságnak pedig ezen líceumi érettségi bizonyítvány birtokában módja volt olyan főiskolai tanulmányokat folytatni, amelyekhez nem szükséges a latin nyelv ismerete.

E tanév végén történt volna meg az, hogy a most végző harmadéves líceumi növendékek a jövő tanév végén mint érettségit tevő növendékek választás elé kerülnek: tanítók legyenek-e, vagy más főiskolai pályára lépjenek?

Miután azonban országunkban a tanítóképző-akadémia gondolatának megvalósulása óta sok minden történt, néhány napja olyan kultuszminiszteri „átmeneti rendelkezés” lépett életbe, amely kimondja azt, hogy a most végző harmadéves líceumi növendékek a jövő tanévben, mint negyedéves képzőintézeti növendékek tanítandók, a mostani másodéves líceumi növendékeket pedig a jövő évre, mint harmadéves képezdei növendékeket kell tanítani. Ez az átmeneti rendelkezés magyarul azt jelenti, hogy meglevő komoly okok miatt egyelőre elhalasztja a kultuszminisztérium a tanítóképző-akadém'ia felállítását.

Tökéletesen megértjük ezen átmeneti rendelkezés kiadásának szükségét.

Hazánk területi gyarapodása megszüntette a tanítói oklevéllel rendelkezők elhelyezkedési kálváriáit és bizonytalanságait. Évekkel ezelőtt hányszor megtörtént az, hogy növendékeink letörten azzal távoztak a kultuszminisztériumból, hogy elhelyezésük belátható időn belül kilátástalan. Őszinte és nyílt vezető férfiak még tovább mentek ennél is és nemcsak a pályázóknak, hanem e sorok írójának is elmondták azt, hogy evangélikus vallású tanítót elhelyezni egyenesen lehetetlenség, mert a tanítókat kérő községek vagy római katolikus, vagy református vallású tanítókat kérnek. Természetesen ezeket a mondatokat némi szarkazmussal időnként bővítették, súlyosbbították, vagy megnehezítették s olyan lelkiismereti zavarok képét állították a pályázók elé, amelyekre békés természetünk miatt sem akkor, sem most nem akarunk sok szót fecsérelni.

Megváltozott azonban hazánk iskolapolitikája. Annyi új elemi iskolát kellett magyar képesítésű tanítóval benépesíteni, amennyi állástalan szinte nem is volt országunkban. Az állami tanítóképző intézetek*

2