Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-05-31 / 22. szám

EM «IT

Vigasztalás

Szegény világunknak kibe- szélhetetlen nagy szüksége van vigasztalásra. Az élet olyan nehéz, a mindennapi kenyér keskenyedik, minden ennivaló drágul, a ruhát és a cipőt gondosabban kell kímélni, mint eddig, — maga az egész jövendő pedig olyan kiszámíthatatlan, hogy szinte fel kell hagyni még a rövid időre való tervezgetésekkel is. Ezenfelül nemcsak az élettel együttjáró egyéb bajok, bánatok, betegségek nehezednek az emberre, de valahogy az időjárástól kezdve az éjszakai álomig olyan összezavart és nyugtalan az egész élet, hogy az ember félelemmel gondol arra, mi lesz, ha még nehezebb talál lenni.

Aztán mivel is vígasztal- gatja az ember magát, vagy másokat? Az emberi élet folyása, belső rendje — azt mondhatnánk: a logikája — annyira megbetegedett, hogy előreláthatólag gondos ápolás mellett is hosszú időre lesz szükség, míg gyógyuláshoz jut és megint egészséges életrendhez kezdhet. Ha mindezt végiggondoljuk, akkor vegyük észre azt, hogy mindezekben a panaszokban mindig csak emberi dolgok és bajok felől kesergünk és mindig emberi erők és lehetőségek között keresgéljük a rendbehozatalt. Pedig az életnek derűs és megelégedett folyását éppen úgy, mint nehéz

és aggasztó időszakait nem ön- maguktól való helyzetnek, hanem mindig hosszú előzmények következményeinek kell tudnunk és ismernünk. És ahelyett, ahogy az emberek nagy többsége teszi, hogy az idők külső és belső változását földi eseményektől várja, vissza kell térni a világ életének örökkévaló törvények szerinti Urának, Istennek gondviselésébe. Nélküle hiábavaló próbálkozás rendbehozni a magunk világát. Ez a rendbehozatal az ő kezében van.

És itt jutunk el pünkösd ünnepéhez. Nem marad el ebben az évben sem. Pünkösd ajándéka az a vígasztalás, amelyre szüksége van a világnak. Maga Jézus egyenesen ezzel a szóval nevezi János evangéliumában, maga Jézus jelenti ki, hogy Ő maga kéri az Atyát, hogy Vigasztalót adjon a világnak és az vele maradjon mindörökké. Ez a vígasztalás nem szavakban nyilvánul meg, nem résztvevő beszédből és bátorító biztatásokból áll, mert hiszen ez a Ví„Mert minden tiértettetek van, hogy a kegyelem sokasodva sokak által a hálaadást bőségessé tegye az Isten dicsőségére. Ezért nem csüggedünk, sőt ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk, mivel hogy nem a láthatókra nézünk.” II. Kor. 4 : 15—18.

gasztaló, akiről tudjuk, hogy az Atyának és a Fiúnak a Lelke, nem fog a mi életünk megváltoztatása érdekében új törvényeket hozni, avagy a régieket elváltoztatni, hanem vigasztalása abban nyilvánul meg, hogy a világot kormányzó és megtartó Istennek kegyelmi lényegét ismerteti meg velünk. Bizony más lesz az élet, ha egészen bizonyosan hisszük, tudjuk és érezzük, hogy nekünk kegyelmes Istenünk van, aki nem földi bajok által tönkrement emberi életeket, hanem a megváltásnak a kegyelme által felemelt, teher- hordozásra felerősített és kétségbeesést magától elutasító lelkeket akar. Magunknak, másoknak, nemzetünknek, világunknak vigasztalását ott keressük, ahol egyedül találhatjuk meg, az Atyánál, aki a Fiú által magát kegyelemre jelentette ki.

Luther azt mondja: ,,A

Szentlélekről azt kell tanítani, hogy Vigasztaló. Ez a módszere, tiszte és tulajdonsága. Önmagában való isteni lényéről ne vitatkozzunk, istenségére nézve a Szentlélek az Atyától és Fiútól elválaszthatatlan isteni lényeg. Számunkra azonban Vigasztaló a neve.“ Tegyük hozzá, hogy a legfőbb Vigasztaló és tegyük hozzá, hogy az egyetlen és igazi Vigasztaló.

1