Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-05-17 / 20. szám
EMMA CT A tatárjárás Hétszáz évvel ezelőtt hullott el a mohi csatában tatár csapások alatt az akkori magyarság színe-java. Hétszáz évvel ezelőtt vált először romhalmazzá Magyarország. És nemcsak a mohácsi vész, de a tatár dúlás is nagy szerepet játszott abban, hogy az akkori négy és félmilliós nagyhatalmi Magyarországból nem lett 60—80 milliós európai nagyhatalom, hanem csak 12 milliós nemzet, amely arra kényszerült, hogy öncélú életvezetés helyett az ,,ahogy lehet“ sokszor keserű, de mégis egyedül lehetséges útját járja. A történelmi visz- szaemlékezés világa mellett azonban mégis azt kérdezzük, miért kellett ennek így lennie? Ha kedvezni akarnánk magunknak, hibáztathatnánk a pápát, Frigyes császárt, sőt még III. Henrik angol királyt is, akik nem siettek a szorongatott Magyarország segítségére. De ha őszinték vagyunk, világosan meg kell mondanunk, hogy a főbűnösök mi magunk, a magyarok voltunk. A XIII. század elején t. i. Keletázsiában egy új világbirodalom bontakozott ki. S alighogy ez a birodalom leigázta közvetlen szomszédjait, Kárpátok útjain sok száz koldús jelent meg Magyarországon. Jártak faluról falura, városról városra. Látszólag koldultak, valójában pedig stratégiailag mérték fel az országot. Egy szép napon aztán, mintegy láthatatlan jelre, eltűntek. A magayr felelősek pedig elintézték az ügyet egy kézlegyintéssel: ugyan mit gondoljunk ezekkel a jöttmentekkel? Közben Juliánus barát is félelmetes híreket hozott a mindent elsöprő tatár erőkről. A tusakodó és töprengő királyon kívül azonban alig vette őt komolyan valaki. (Ugyan mikor volt keletje nálunk az igazi prófétai szónak?) Jó uraink nagy nyugalommal éltek győzhetetlenségünk tudatában. Szórakozást is találtak hozzá. Pompás vitákat tudtak rendezni arról, hogy helyesen cselekedett-e a király, amikor befogadta a tatárok elől menekülő kunokat, vagy nem? S jó magyar szokás szerint kialakult a kun-párt, meg a kunellenes párt s lehetett vitázni a végtelenségig. De alighogy felforrott a vérük a vitáktól, a kolduló tatárok nyomain megjelentek a hódító tatárok s a mohi síkon vérükkel meg országukkal fizettek uraink magyar bűneikért. De még azzal sem védhették magukat, hogy a túlerővel szemben buktak el. Mert a nagyobbik erőt szám- szerint a magyarság képviselte a mohi csatában. Személy szerint vitézek és hősök is voltak valamennyien. Csak éppen azt felejtették el százados jólétükben, hogy a hadviselés tudomány. Legyünk egészen kellemetlenül őszinték. Mondjuk meg még, hogy a tudástól és a tudománytól való elzárkózás is igazi jó ősi bűnünk. Nem azért, mintha tehetségtelenek lennénk. Sokkal inkább vagyunk vétkesen Pató Pálok, könnyelműek, a népek bármikor félrevezethető, kedves, szimpatikus bohémjei. De épen ezért kellett minden bűnünkért és tévedésünkért véresen megfizetnünk. Bűneink . és bűnhődésünk után azonban beszéljünk értékeinkről is. így igazabb lesz képünk. Merjünk örülni annak, hogy van a mi népünkben valami kiirthatatlan nagy életerő. Hisz mindig a nagy vereségek után jöttek a nagy ébredések. A mohi csata után ország épül. A kolostorokban áhítatos, megértő lelkek zso- lozsmáznak és imádkoznak új életért. A király és az egész magyarság nekifeszülő nagy országépítésbe kezd. A hadsereg újjászervezése, határok és az ország korszerű erődítése, telepítés, városok alapítása, közigazgatási reformok, a szabad polgárság kialakulása, illetve kialakítása, mind-mind egész életet betöltő verejtékes nagy munka. Lényegébevéve új honfoglalás. El kellett veszíteni az országot, hogy helyette új és jobb épüljön fel. Sok vérveszteségünk után azonban meg kell próbálnunk a régi rombadőlése nélkül felépíteni az újat. Ennek az az útja, hogy csapások nélkül is le tudjunk számolni bűneinkkel s erővesztés nélkül építsük magyar ésszel, magyar szívvel, a magyar jövendő számára az újat. M. S. 1 t
