Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-04-26 / 17. szám
wmiMLCT egy tehát az, hogy valamit kőben vagy fában faragnak-e ki és nem mindegy, hogy egy azonos stílussal olajban, vagy vízben dolgoznak-e? Ha erre figyelnénk, legalább valami szempontunk lenne és elkerülhetnék azt a kicsiny rossz érzést, ami a végén eldönti, hogy szép-e, vagy csak megfelelő, amit a művészetben tulajdonunknak mondunk. (Vigyázzunk pl. a porcellánfigurák festésére. Vájjon minden esetben jobb kifejezésre segítenek-e, vagy néha maga a fehér porcellán jobb kifejezője a belsőnek? Pl. az ú. n. ,.magyar madonna”.) A művészet ismerete, pártolása, otthonunk műtárgyai belső értékünk egyik fokmérője. Sajnos, sem magyar, sem egyházi szempontból nem foglalkoznak eleget vele. Pedig a kölcsönhatás itt sokkal jobban érezhető, mint máshol. A színház, film területén egy-két ember tartózkodása, vagy bizonyos irányban megmutatkozó támogatása nem olyan döntő, mint ezen a területen. Ezért középosztályunknak van nagy feladata itt is. Megkeresni és megtalálni ma is a szépet, a modern formanyelven beszélők között is, de élesen szembe kell szállani a csúffal ott is, ahol talán a régiek köntösében közelít és a hagyományra hivatkozik. Ne feledjük, ez a réteg a közvetítő lefelé és ha kell, számánál fogva felfelé is. Ezért nagy a feladata és a felelőssége. Kemény Péter. Harc a magyarság „individializmusa“ ellen — Három új magyar könyv a közösség problémáiról — Lassacskán nálunk is egyre komolyabban s egyre többet beszélnek és írnak a közösségről. Hovatovább a közösség neve ala foglalják valamennyi népi, nemzeti és társadalmi kérdésünket. Valamikor ugyan egyesek büszkén hangoztatták a magyar ember állítólag veleszületett individualizmusát, aminek pedig a lényege nem más, minthogy ki-ki csupán magával törődjön s másra ne legyen gondja. Egyesek még ma is szinte nietzschei magaslatról beszélnek más, előbbre-haladottabb népek ,,nyáj-természet”-éről, ,,horda-ösztön”-eiről, stb. Holott az individualizmus legfeljebb átmeneti stádium lehet az egyes s a nép tökéletesedésében, mégpedig rendszerint (különösen, ha sokáig tart) beteges életstádium. Ezt Künkéi fejti ki igen világosan, amidőn kimutatja, hogy az ember eredetileg közösségi lény, az ú. n. ősközösség tagja, s csak amikor öntudata erősebben kibontakozik, helyezkedik szembe minden közösséggel (ez az individualizmus kora), mig végül, hosszabb- rövidebb válságokkal terhelt érési folyamat után ismét, de most már öntudata helyeslésével, visszatér a közösségbe, hogy egyéni életét ezután már nem másokért, nagyobb egységekért való harcban s odaadásban áldozza fel, s a saját egyéni, kicsiny életének is így biztosítsa az értelmét és célját. Ennek az alapfelismerésnek megfelelően ma már nálunk is a legkülönbözőbb oldalakról igyekeznek a magyarság közösségellenes beállítottságát, aszociális ,,természet”-ét, ,.veleszületett” (?) „individualiz- mus”-át megostromolni és leküzdeni. Hogy ez egyházi szempontból is roppant lényeges lenne, azt minden gyakorló lelkész tudja, vagy legalább is — érzi. Templomaink gyér látogatottsága, az úrvacsorára való hívogatás gyakori meddősége, bibliaköreink néptelensége, a családi áhítatok irányában történő sikertelen plóbálkozások, ifjúságunk, a nők és férfiak ,,megszervezhetetlensége” stb. végeredményben mind onnan ered s annak a jele, hogy a magyar ember — „individualista”, vagyis: halvány sejtelme sincs a közösségi élet értékeiről; s ha véletlenül volna is, eddigi neveltetésénél fogva tele van gátlásokkal, ,.dresszátum”-ok- kal, melyek számára pszichikai képtelenséggé teszik a közösségbe való áldásos és áldozatos, boldog és termékeny belesímulást. Szomorú, hogy még ma is némelyek a liberalizmusban és individualizmusban látják a lutheri-protestáns keresztyénség lényegét, s hogy a keresztyén ember szabadságáról szóló lutheri álláspontot is ennek a levitézlett, beteges individualizmusnak és liberalizmusnak a szolgálatába merik állítani, holott szebben, klasszikusabban alig fejezte valaki is ki épen Luthernél, épen a keresztyén ember szabadságával kapcsolatban a tudatos közösségi (tehát már nem ősközösségi) keresztyénség lényegét, amikor pl. így ír: „1. A keresztyén ember mindennek szabad ura és nincs tusakodott emberi és nemzeti létem sorskérdéseivel, amíg a zajban éltem. Ezért olyan felelőtlen életállapot nagy zajszerelmünk. Végül p^dig istentelen állapot is. Mert amíg jó dolgunk volt. ugyan ki gondolt arra, hogy mit akar és mit mond nekünk az Isten? Éltünk vidáman és gondtalanul, mint a gyerekek. Ha egy- egy prédikáció, egy-egy prófétai szó vagy írás belehasítolt vidám kis gondtalanságunkba, elhessegettük magunktól, mint valami csúnya, fekete madarat. Most Isten megszüntette a gondtalan és vidám élet lehetőségeit közöttünk, nagy erőfeszítésekbe, nincstelenségekbe, harcokba helyezett bennünket, hogy bágyadt optimizmusunkból legyen végre komoly emberi magatartás: tudatos Istenre-figyelés. Sokat ajándékozott nekünk. Embernek is, nemzetnek is. Figyelhettünk volna már ezért is jobban reá. Most egyre inkább erős kezének sújtá- sá érezzük. Mögötte Istennek az a gondolata van, hogy ember, figyelj reám! Emberi és nemzeti bünbánatunk nagy lehetőségei között élünk. Pótolhatatlan veszteség, ha ezekből a lehetőségekből újra és következetesen a zajba és a világba menekülünk. Nem a zajos, hanem a csendes életet kell most megtanulnunk. Mert a csendben Isten akar velünk beszélni. Sőt nem csak szólni akar hozzánk, hanem a szívünkre akar beszélni. Azzal a csodálatos, pusztító és mégis építő, halálraküldő és mégis feltámasztó beszéddel, amelyiknek Ige a neve. Az Ür 1941-ik esztendejének bizony az egyik nagy feladata: tanuljunk meg csendben lenni és a királyok Királyára figyelni. M. A nyelv bűnei (A Szegedi Evangélikusok Lapjából vesszük át a fenti cím alatt megjelent érdekes cikk egy részét.) Jakab apostol levelének harmadik részében szól a nyelv bűneiről, de ide tartozik az is, amit az alábbiakban meg kell írnom. Már hónapok óta szembeötlő hirdetmények figyelmeztetnek bennünket, hogy: „Rémhírterjesztés és fecsegés: hazaárulás", de minketlő azért felelőtlenül folyik tovább. A nyelv bűnei ezek is! Lássunk belőlük pár díszpéldányt. Alig indultak el lionvédeink, a déli magyar testvéreink felszabadítására, másnap már suttogni kezdték, hogy nagyon sok a sebesült. Mint lelkész, abban a helyzetben vagyok, hogy a sebesültek iránti érdeklődés nemcsak módomban volt, hanem kötelességem is s így mindig a leghitelesebb forrásokból tudtam megállapítani ezeknek a rémhíreknek a hazugságait. Amikor még csak egyetlen hadifogoly horvát sebesült érkezett Szegedre, egy magát bizonyára intelligensnek tartó asszony mondotta az utcán, fülem hallatára: „Annyi sebesültet hoztak, hogy az uramat is felkeltették éjjel segíteni." Ezért a hazugságért mindjárt meg is kapta méltó büntetését, mert mellette lévő kisgyermeke így szólt az anyjához, mindenki fülehallatára: „Anyukám, hogy te mit találsz ki, nem is igaz!" Amikor még csak egyetlen magyar 5
