Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-04-12 / 15. szám
Foglyok angyala (Folytatás.) 'Wrede Matild élete. — Magyarra átdolgozta: Farkas Zoltán.) A száműzött csoport indulása előtt különösen kakolai „barátait” szerette volna Matild viszontlátni. De még jobban azok őt. Bevagoníro- záskor egyre-másra tekintgettek kifelé, nem látják-e valahol feltűnni kedves szőke fejét? Jól össze is húzódtak, hogy Matildnak elég helye legyen közöttük. S az egész vagon sötét, mord arcú lett, amikor elindult a vonat s Matild mégsem érkezett meg. Csak Kaipiai állomásán derültek fel, mikor hallották, hogy Matild már Viborgba jutott egy előző fogolycsoporttal. Ott aztán a felügyelő átadta Maiidnak azt a gyönyörű bőr útitáskát, amelyet ajándékul készítettek hálás rabjai. Fors- berg, az óriás is előállt a remekbe szabott csizmácskával s egy sereg más ajándékot raktak még kezei közé. Matild szívesen megfizette volna az árát mindennek, de a foglyok sértett önérzettel tiltakoztak minden ilyen szándék ellen. Kapott egy hírt is, ami talán még nagyobb örömet szerzett neki, mint az összes ajándékok. Az a másfél éve „nehéz vassal” sújtott, elvadult rab, akinek széket hozatott látogatása első napján, egészen megváltozott. Már nem verekszik, csendesen viselkedik és mindenkitől, még a fegyőrtől és börtönigazgatótól is bocsánatot kért. Erre azok megkísérelték, hogy levegyék róla a „nehéz vasat”, ami újra csak jó hatással volt reá s most már nincs vele semmi baj. Forsbergre is nagyon kíváncsi volt Matild. Maradandó volt-e az a nagy fordulat, amelyet a lábtörés napján bejelentett? De csak rá kellett néznie az óriás arcára s szorongását felválthatta az együttörvendezés ragyogása. Forsberg megtérése gyökeres volt és megingathatatlan. Rabtársai előtt nyíltan bizonyságot tett a kapott kegyelemről s ragyogó szemmel újságolta, hogy az egyik már ott áll a „szoros kapu” előtt, Matildnak csak át kell vezetnie rajta. — Nyolc nappal azelőtt — mondta egyszer Matildnak — esküdni mertem volna, hogy nincs a világon olyan emberi lény, aki Forsberg Vilmossal, „Kelet-Botten rémével” egyedül mer maradni. Nem akartam elhinni, hogy Matild kisasszony még csak a közelben se akar fegyőrt, mikor valakivel beszélget. És meggyőződtem róla. S egyszerre hinni kezdtem a Megváltójában. Matild sokat időzött ezekben a napokban Forsbergnél, hogy minél jobban felkészíthesse a hosszú útra. Búcsúzáskor sokszor mondogatta Forsberg: — Nehéz lesz a végleges búcsú, de nehéz lesz! De tudom, hogy Matild kisasszonynak se lesz könnyű. Azt hiszem, úgy érzi majd magát, mint egy édesanya, akinek örökre el kell szakadni gyermekétől. S Matild, a húszéves leány bólintott: — Éppen úgy. Csak az vígasztal, hogy mi nem búcsúzunk végleg, hanem azzal a reménységgel, hogy újra összetalálkozunk mindannyian ott a mi Urunknál, a Jézus Krisztusnál. Vigyen a sorsunk akármerre, oda kell érkeznünk. A Viborgban meglátogatott rabok közt volt egy uleaborgi férfi. Alattomos, undok természetű, csúnya nyelvű ember. Matildot gúnyos nevetéssel fogadta, mikor belépett hozzá: — Igazán szép magától, kisasszonyom, hogy végre hozzám is betévedt. Végtelenül sajnálom azonban, hogy nem tegnap jött. Tegnap egész jókedvemben voltam és illedelmesen tudtam volna viselkedni. Ma azonban nem állok jót semmiért, mert hét ördög ficánkol bennevi — sziszegte a foga között s gonosz arcával egész közel hajolt Matild- hoz. — Reggel hajszál híjjá, hogy nem fojtottam meg az őrt... Matild nem ijedt meg se a gúnytól, se a sziszegéstől, sőt kiderült az arca és angyali mosollyal vágott közbe: — Most már értem, miért kellett magához éppen rpáma jönnöm. Ma akarja az Űr megmutatni nekünk, hogy üz ki egy lélekből hét ördögöt. Egy öreg rab könnyek között azt mondta néki egy alkalommal: — Hatvanöt esztendőt megértem, de Matild kisasszony az első, aki valóban jó hozzám és jót tett velem. Aztán elmesélte az élettörténetét. Bizony, szomorú história volt. Édesanyja meghalt, mikor még tötyögő kisgyermek volt. Apját sohse sza Péter szívéből nőttek és szálltak Istenhez. Egy ilyen passióelőadás hirdetése a hívek előtt annak, amiért ma még talán csak kisebb körökben, de szívós munkával dolgozik sok lelkészünk és himnológusunk. Az előadás összértékéből nem von le semmit az, ha megállapítjuk, hogy a nagyszerű szavalókórusok mellett egyikmásik egyéni szám gyengébb volt. Az evangélista nem adta elég ünnepélyességgel a szöveget. Az előadásban Jézus hangja nem volt elég méltóságteljes s nem keltette azt az érzést, hogy az Ür tudatában van messiási hivatásának. Bulik Andrást azonban külön is meg kell dicsérnünk. Basszus és baritonszólója igen jól sikerült. Koczor Imre gimn. tanuló tisztáncsengő fiúszopránjával mély hatást ért el. A szép siker buzdítsa teológusainkat további lelkes munkára e téren is. P. P. Az ördög pénze ? Tompos Gábor istenfélő, templomos gazda, szinte izgatottan toppantott be a lelkészi hivatalba: — Tisztelendő úr, a jégverés mialt gyüttem vóna ... — Hogy-hogy Gábor gazda? Talán nem küldte meg a Jóléti Egyesület a kártérítési díjat? — De bizony megküldte az, ma kaptam ezerkétszáz pengőt, minden károm megtérült. Egész boldog vótam tüle, oszt mindenkinek eldicsekedtem, milyen csudajó intézmény ez az Evangélikus Jóléti Egyesület. — Hát akkor mi a baj? — Hát, hogy találkoztam a nazaré- nus Kovács Ferenccel, oszt mikor dicsekszem neki a kártérítéssel, azt mondja: „Ördög píze az szomszéd, mert ami az Isten verése, abba bele kell nyugodni, az ellen nem szabad biztosításokat kötni. Legfönnebb imádkozni szabad, hogy ne engedje reátok sújtó kezét.” Hát ezért gyüttem, mert az ördögnek én se akarnám eladni magam. — Látja, Gábor gazda, ez az a bizonyos oktalan szektárius beszéd. Ugyanúgy lehetne mondani, ne vegyünk fel télen prémes bundát, ne bányásszunk szenet, ne fütsünk vele a szobában, mert Isten akarta, hogy legyen tél. j nyár, tavasz és ősz, nyugodjunk bele és álljunk ki harmincfokos hideget épp úgy, mint a 40 fokos meleget. Ugyanúgy lehetne mondani, hagyjuk a torok- 1 gyíkos, skarlátos, himlős gyermekeinket : rakásra pusztulni, mint amikor még az emberi tudomány nem találta meg azokat az áldott gyógyszereket, amelyek megmentik őket. Hát így csak a butaság és sötétség beszélhet. Hisz Isten azzal a paranccsal helyezte el az embert a földre: „Hajtsátok uralmatok alá!” S megadta az észt, az erőt is hozzá. Amivel tehát az emberi ész és erő az elemek csapásai ellen védekezni tud, az mind Isten akarata szerint való. Akkor lennénk rossz szolgák, ha nem így tennénk, mert akkor elásnánk Istentől kapott tehetségünket. A tűz-, jégkár, betörés stb. elleni biztosítás is végeredményben egymás segítsége. Sok ezernek a pénzéből, akinek nem volt kára. kártérítést kap az, akinek kára volt. Az ; pedig, hogy a bajban egymást segítsük. 7
