Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-03-29 / 13. szám

romuiEicr

Egyetemista

kongresszus

Szegeden

Az Egyetemi Luther Szövetségek IV. Országos Kongresszusát ezévben a szegedi egyetemisták rendezték meg. Pécs, Budapest és Sopron után most találkoztak az Egyetemi Luther Szövetségek vezetői és delegátusai, hogy munkálják a szövetségek együttmun- kálkodásának ügyét, s keresztyén döntéseket hozzanak az őket érintő kérdésekben. A kongresszuson legnagyobb taglétszámmal természetesen a budapesti Luther Szövetség vett részt, de nagy számban voltak a soproni theoló- gusok, a soproni most alakult műegyetemi Luther Szövetség tagjai, valamint a pécsi delegátusok, a miskolci halálra ítélt jogakadémia ifjúsága s a helybeni szegedi diákok. Csak Kolozsvár hiányzott, mert ott még nem engedte meg a kultuszminiszter a hazai diákszövetségek szervezkedését. Részt- vett a kongresszuson az Országos Protestáns Diákszövetség küldöttsége is református és unitárius delegátusokkal.

A kongresszust március 14-én délután nyitották meg a Hungária nagytermében, az azt teljesen betöltő, igen nagyszámú érdeklődő előtt. Ez az ünnepély a kisszámú szegedi gyülekezet reprezentatív megmutatkozásává is lett, „akik büszkék voltak, hogy evangélikusok”. A megnyitáson Polner Ödön egy. tanár, szegedi tanárelnök üdvözlő szavai után két előadás hangzott el: „Időálló megoldások és tettek felé” címen Wolf Lajos esperes, s „Korszerűtlen emberségünk” címen dr. Kékén András alesperes beszélt. Mindkét előadás lenyűgöző hatást tett a jelenlevőkre s méltó módon szólaltatta meg az evangélium egyházának állás- foglalását korunk döntő kérdései felől. Az ünnepségen nagyszerű művészi számok gyönyörködtették a közönséget. Joó László színiakadémista, Lengyel Ibolya színművésznő és zeneaka- démista, Raj Gizella zeneakadémist.a (zongora) és Sági Andor hegedűművész olyan kiforrott művészettel gyönyörködtették a szegedieket, hogy nevüket biztosan megjegyezték s egyházunknak is jó számon tartani ezeket a neveket. Második napon délben a márc. 15-iki istentiszteleten Dezséry László egyetemi lelkész prédikált a zsúfolt templomban, s délután ugyancsak ő tartott előadást az Iparkamara dísztermében „Korszerűtlen magyarságunk” címen, Mórocz Sándorral együtt, aki ■ Hogyan dolgozzék a modern egyház?” címen beszélt. Harmadik napon délben Mórocz Sándor prédikált, délután pedig dr. Sólyom Jenő egy. rk. tanár beszélt „Korszerűtlen keresztyénsé- günk” címen, majd Karig Emil, a Prof. Diákszövetség elnöke tartott előadást „Mit csináljanak az Egyetemi Luther Szövetségek?” címen. Aradszky Pál szegedi ifj. elnök zárószavai rekesztették be a kongresszust.

Ezeknek az egyetemista kongresszusoknak ma már határozott, kialakult nívójuk van. Méltók egyházunk fiatal értelmiségéhez. A diákok nagy érdeklődéssel és felkészültséggel igen ma6

szét között. A közeledés ugyan megtörtént, de ezt sem az egyház kezdeményezte, hanem a művészek, különösen az építészek, akik a vasbeton által nyújtott korlátlan lehetőségek birtokában különösképpen az egyház területén tudták megvalósítani konstruktivista törekvéseiket. . Éppen azért, amit ma egyházi művészetnek nevezünk, sokszor nem is az, hanem az új művészet és modor térhódítása az egyház területén. Áll ez a képzőművészetek összes ágára.

Most látjuk csak, hogy milyen nagy és kényes feladatra vállalkozott az Országos Egyházművészeti Tanács, mikor a magyar keresztyén művészek alkotásaiból a közelmúltban a Nemzeti Szalonban egyházművészeti kiállítást rendezett. Mert vállalkoznia kellett arra is, hogy a kiállítás anyagával, elrendezésével a művészek, a papság és a hívek számára is irányt mutasson. Kérdés, hogy a kiállításon szereplő mesterek munkái mennyiben nevezhetők egyházi jellegű alkotásoknak, vagy az egyház talaján kapták-e indításaikat. Hogy ne legyünk elfogultak, lássuk, mit kívántak a katolikus kritikusok az 1934-ben, Rómában tartott nemzetközi egyházművészeti kiállítás, a „Mostra internationale d’arte sacra” kiállítás után és miben látták az egyházi művészet „dilemmáját”. Dr. Bogyay Tamás, az akkor Rómában idéző műtörténészünk tollából idézzük a következőket: „Nincs még igazi kollektív krisztusképünk sem lelkűnkben, sem művészetünkben. Hogy fejeződjön ki az, ami mág mint homályos gondolat él . . . Nemcsak az egyénnek, de a közösségnek is oly krisztuskép és eleven valóság kell a leikébe, amely többé nem trecentista, vagy grünewaldi műtörténeti ízű fikció, de nem is élettelen rózsaszínűvé bágyasztott „sekrestyés-művészet”, hanem valóság, melyben hiszünk. De ehhez nem elég izolált intellektuelek s szubjektív művészek egyes élménye (Magyar Kultúra, 21. évfolyam,

5. szám.)

Ennek a kritikai tapasztalatnak a birtokában a kiállítás anyagának nagy részén meg kellett éreznünk, a művész és művészetének teljes kettősségét, az egyháztól izolált művész próbálkozását és keresését, sőt a megrendelés ízét és a modort is. Vájjon alkalmasak-e az iránymutatáshoz Molnár C. Pál quatrocenteszkjei, melyek a legnagyobb számban szerepeltek. A székesfőváros egyházművészeti aranyérmét megérdemelte, mert hiszen a legtöbbet ő produkált és az egyházművészet tradícióiban ő gyökerezik a legerősebben. De az a világ, amelyet az ő vásznai elénk tárnak, tőle is, tőlünk is független fikció. Tájai, Jézusa, józsefei, máriái lírai valóságok. Éppen ezért általánosságok, mozdulatlanok s hitünknek nem tényezői. Molnár C. Pálban éppen azt a művésztípust kell felismernünk, akit a mai egyház magárahagyott, hogy ő aztán a régi egyház kegyességéből merítse az erejét.

Aba Novák freskóterve (Jézus szent szíve), amely a csornai templom oltárfalát díszítené, első pillanatra meglepő s a képen szereplő Krisztust dicsérő mennyei sereg frontális beállítása hatalmába ejti a szemlélőt. Ezt a képet egyáltalán nem érezzük'függetlennek a mai katolikus egyháztól, különösen az Akció Katolikától nem. Csak egy kérdést vetünk fel vele szemben: vájjon iránymutatásnak nevezhetjük-e művészetét, amely a szükséges „lelki hatást” a mai európai művészetben időszerű fogás, a monumentális kompozíció által akarja elérni. A propagandák mai világában ez a művészet hatásos, de a képen szereplő alakok karakternélkülisége hallgat a jövőről. Ugyanez az álláspontunk Hollós Mattioni Eszter freskóterveivel szemben, amelyek hangos színezésükkel hívják fel magukra a figyelmet.

Boldogfai Farkas Sándor feszületéről nem tudjuk meg, hogy Jézus miért is ment a keresztre. Heroikus, arányos testű alak, fejét szép bátran felfelé veti. Ügy érezzük, hogy ezt a munkát még az átlagos ke- resztyénség sem befolyásolta. S ugyanez a mondanivalónk R. Szőrédy Ilona oltárképével kapcsolatban (Madonna magyar szentekkel), amelyen a magyaros jelleget csak a kép alapozása, a képírásos ornamentumos mező biztosítja.

Ezen a kiállításon újra azt kellett tehát megtanulnunk — és ne tűnjünk fel kegyeskedőnek, vagy vaskalaposnak —% hogy az egyházi művészet jövője ma sem függ mástól, mint a Krisztusba vetett személyes hittől. „Aki a Krisztusban hisz, annak kell is, hogy adódjék a művészi forma.” (M. K. 21. évfolyam, 5. szám.) A kiállításon a közönség ösztönösen állott meg olyan művek előtt, amelyekből valami sze-