Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-03-29 / 13. szám

UNCnikUSCLET

is, mert ez a lélek természete. A lélekelemzés azonban a felszabadulás ilyen formáit nem ismeri, az egyén az egyik fajta megkötöttségből így a másikba esik. A lélekelemzés „énfelettese” is ellentmond a Bibliának, mert a lélekben Isten élő lelke van és ez sokkal több, mint amit nevelés által nyer az egyén. Freud megállapítása a vallásra nézve is téves, bár a legtöbb ember gyakorlati vallásossága szinte a „kényszer-idegbetegségek” lényegével azonos, vagyis ű. n. törvényes vallásosság csupán. De maga a vallás nem kényszer és nem idegbetegség, hanem a legnagyobb, legmagasabbfokú lelki funkció. A lélekelemzés nem ismeri a bűn valóságát, ami pedig tényleges lelki-reális valóság és erről a lélekkel is számoló orvosnak ma már beszélnie kell a beteggel. A lélekgyógyító orvos feladata nem a bűn szabadságára vezeti el a beteget, hanem az önkéntes, szeretetből fakadó szolgálatra. Ebben pedig az orvos számára Jézus a mester, akinek igazsága a bűn számára ítélet, szeretete megbocsátás és így az igazi szabadság. (MÉ)

Okos, szép, érdekes

(Folyóirat szemle.)

Az elmúlt’ hónap folyóirataiban a Magyar Tudományos Akadémia elöregedése és a falukutató-írók elcsendesülése körül folytak éles viták. Jelentős a Láthatár melléklete, a „Kisebbségi körlevél”, mely 60 oldalon keresztül a jugoszláviai magyar kisebbség helyzetével foglalkozik. Hasonlóan figyelemre méltó a Kelet Népében az a cikksorozat, mely Móritz Zsigmond kérdésére felel: „Miért szegény Erdély?”

Kelet Népe.

,,A megélhetésnélküliek, a népfölösleg elvándorlásának kérdését nehéz volt eddig felvetni, mert, ha azt kutattuk, hova vezet az útja a nyomtalanul eltűnt párezer embernek, akik a székelység zömét jelentő szegény napszámos rétegből évente kirajzottak, már közel száz esztendő óta a vörös nyilak a Kárpátokon túlra, Moldvába és Havasföldre vezettek. így lett Regát az erdélyi magyarok nagy temetője ... Trianon nemcsak azt jelentette, hogy a székelység idegen fennhatóság alá került, hanem azt is, hogy a lezárt hegyi útak megnyíltak kelet felé a népfölösleg előtt. Ezt nehéz volt megmondani annak veszedelme nélkül, hogy a románság ellenünk fordítja történelmi kényszerből származott helyzetet.” (Bö- zödi György.).

Láthatár.

„A magyar ifjúságnak is helyet kell adni Szabadka város közigazgatásában. Beismerem, a háború utáni első években szinte felizgatott egyeseket, hogy magyar nemzetiségű polgárokat válasz- szanak meg városi tisztviselőknek. Ma más a helyzet. A katedráról látom, hogy a magyar jogászok kitűnő honpolgárok és a szerb nyelvtudásban egyáltalán nem állnak a jugoszláv nemzetiségű diákok mögött. Válogassák meg a tisztviselőket vallásra es nemzetiségre való tekintet nélkül a legjobbakból”. (Ivies Aleksza szerb egyetemi tanár.)

4

colgatja és mindegyik kivétel nélkül arra az eredményre jut, hogy ez a dráma: poros, ásatag, elavult; főhőse: utolsó, alávaló, szennyes ember, aki csak azért, hogy bosszútállhasson a rajta elkövetett sérelemért, tönkre tesz egy birodalmat, és hogy: szép, szép, de nem sokat ért ez a felújítás, kár volt annyi időt és pénzt beleölni.

Pedig a Kegyencnek van mondanivalója. Csak nehéz megtalálni annak, aki nem keresi. Nehéz a szövevényes szavakból kihámozni és mint végeredményt megállapítani. A legtöbb bíráló nem is fektetett nagy súlyt rá. Csak a Magyar Űt volt az, amelyik Bánk Bán mellé állítva, áhítatos szívvel igyekszik közeledni hozzá és megérti. (A Kisfaludy Társaság által kiadott Magyar Klasszikusok is együtt közli, egy kötetben őket.) Mert meg kell érteni, miről is van benne szó: egy rothadt kor nemes fia, aki eddig óvta lelkét, önállóságát, egyéniségét, most egyszerre e kor embereinek áldozatul esik. A szerelembe, a tiszta házasság tiszta szerelmébe akart menekülni, a kéjenc császár tönkre teszi ezt számára. Ügy érzi, hogy ezért a merényletért bosszút kell állania. Meg kell mutatnia, hogy az egyén tisztasága az egyéné, életformája drága kincse, amit kockára tenni, tönkre tenni nem szabad. Ennek a tisztaságnak a nevében büntetni akar, hiába kérleli az asszony: „Csak bosszút ne, ne azt a kétélű nehéz pallóst, mely csupán Istennek kezébe való, s mely, midőn halandó dacolva nyúl hozzá, egy csapásra sújt le bűnöst és büntetőt!” A tragédiában csakugyan ez történik. Az egyén bosszút áll, kiveszi azt Isten kezéből, elvész a birodalom támasza, a hadvezér: a császár, a birodalom, de elvész maga a büntető is. Ez az az igazság, az a mag, amit a kritikusok nem találtak meg, mert mindent számításba vettek, csak éppen az Isten helyett emberit, vagy legfeljebb istenit kerestek.

Mi tehát a helyzet? A közönség: közömbös, bevesz mindent, amit eléje adnak. (A Rádió a Magyar Üt szerint az előre tervbe vett Bánk Bán előadás helyébe a Fityfiritty-et adta!) A kritikusok: valami olyan szempont szerint ítélnek, ami minden, csak nem magyar és nem a mai magyar élet számára szól. A felelős színházi, művészeti tényezők: olcsó sikerekre vadásznak, így azután ha akadna is néha egy-egy kivétel, mint most a Nemzetiben, elsikkad és feledésbe pnerül. Pedig a Nemzeti Színháznak még többre is lenne alkalma. Különféle bérletei legalább 10—12 előadást biztosítanak még a „legklasszikusabb” darab részére is. És így éppen azt a közönséget nevelné a magasabb, magvasabb és magyarabb kultúrára, amelyiknek elsősorban kell meg- újhódnia, hogy újjá lehessünk: a középosztályt. Azt, amelyik a legjobban elhanyagolt e téren is. A Nemzeti Színháznak kell tehát felvennie a harcot úgy, mint azt felvette akkor, amikor a magyarságnak még csak első, előretolt őrse volt. Nem szabad tűrnie a selejtest, nem szabad, hogy éppen nála váltsák le a magyar kultúrát, hanem kell, hogy irányt ő szabjon, példát ő mutasson a többinek is. Színházaknak, közönségnek és rajtuk át az íróknak. Hadd legyen látható: újjá akarunk lenni és az újjálételhez új igéket keresünk. Kemény Péter.

A keresztyén Európa művészete egyházművészet volt a reneszánszig. A legtöbb munkaalkalmat is az egyház nyújtotta a mesterek számára. Megint az egyház volt az, amely a barokkot létrehozta s annak az építészetben, a plasztikában a legnagyobb fejlődési lehetőséget nyújtotta. Azóta az egyház nem művészeti tényező: még a saját területén sem az. A klasszicista, újromán, újgót és újbarokk templomok csak azt bizonyítják, hogy az egyháznak egy meglévő és általános művészeti gyakorlathoz kell szabnia magát. Nem voltak új művészeti problémái s nem voltak művészei. A barokk után, sokan beszélik, hogy az egyházi művészetnek végeszakadt s talán végleges szakadás következett be az egyház és a művészet, az egyház és a művészek között. A XIX. század fordulóján már több művész rögzíti meg emlékirataiban, milyen nagy kereséssel próbálnak egy új „vallásos művészetet” megteremteni. A XIX. század a magára maradt „vallásos” művészetek kora. Istenről nem mondhatnak le, mert szerintük „művész nem lehet vallástalan,

A maavar envházmiivészeti kiállításról