Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-03-22 / 12. szám
Égesse meg a tűz! „Égesse meg a tűz, mert megszomo- rította az Ürnak ama Szentjét!” Luther híres mondása, amellyel a pápai átokbullát a máglya tüzébe dobta, jutott eszünkbe a múlt héten, amikor hallottuk, hogy a hatóságok felégették az egyik kültelki nyomortelepet, lakóit pedig kislakásokba költöztetik. Társadalmunknak egy kis penészfoltja eltűnt tehát a tisztító lángokban. Nem terjeszt több bacillust, nem nyomorít több életet, nem szégyeníti az arra- járót. Por és hamu maradt a helyén, amelyet tavaszi záporok nyomán átüt majd a zöldelő új élet. De mi lesz a tiszta kőházakba telepítendő lakókkal? Lesz-e tűz, amely az ő szívükből is kiégeti a nyomor fekete esztendeit? Meghatottan olvastuk egy 77 éves öreg anyókáról, aki két egymásra tett téglán üldögélt a tűzben lobogó nyomortelep mellett és — bibliát olvasott. Talán éppen Sodorna és Gomorra lángoló fejezetét? De mikor megkérdezik, arról panaszkodik, hogy nem tudja otthagyni megszokott lakását, egy földbeásott barlangfélét. Húsz évet töltött benne; szívéhez, életéhez nőtt, furcsán esik elszakadni onnét... Ez az öreg anyóka szimbóluma lehet a nyomor legigazibb rontásának. Mert nem az az átka, hogy arasznyi szűkre vonja az életigényeket, szeny- nyessé, gyűrötté, sőt rongyossá a ruhát, betegségek bacillusaival rontja a testet, hanem hogy a nyomortanya színéhez, szagához, méreteihez nyomorítja a lelket. Kiöli belőle a tág horizontok utáni vágyat, a felfelé törekvés erjesztő erejét s a legelemibb életszükségletek megszerzése után elnyújtóz- tatja a maga meleg zuhatagában. Kiöli belőle a tisztasági érzés ős ösztöneit mind testi, mind lelki téren s kitenyészti belőlük a mindent megértés, mindenre kaphatóság, mindent alantas okokkal gyanúsítás cinikus típusait. Adhatók, vehetők, irigyek, bosszúállók, kicsinyesek, árulkodók, szemtelenek és meghunyászkodók, lázadók és síránko- zók, hazugok és haszonlesők, sóvárgók és válogatók lesznek. Merjük állítani, hogy egy ilyen nyomortelep lelki szennye százszor és ezerszer felülmúlja a szemétben, koszban, bacillusban és penészben felmérhető szennyet. Hiába tehát a kátrányos papírok és korhadt ládadeszkák felégetése, a nyomortelep igazi szennye átömlik majd a tiszta kőházakba is és a szívek belső szeny- nye rövidesen külsőleg is szennyessé teszi azokat is. A lobogó nyomortelepek tüze mellett más tüzekre is szükség van tehát a társadalom tisztulásához. Égesse meg a tűz végre a léleknyomorító nyomort, hogy egy magyar testvér se essen többé áldozatul neki! Égesse meg a mennyei tűz mindazoknak a szívét, akik „jönnek nagy nyomorúságból”, hogy fekete évek fekete salakját ne vihessék át tiszta kőházaikba, tiszta gyermekszívekbe! Égesse meg a tűz mindazt, ami ebben a magyar társadalomban szomorítja „az Úrnak ama Szentjét”, hogy a „meggerjedt tüzek” lángján keresztül eljöhessen Ö maga s vele az a sokat áhított és emlegetett „jobb jövendő”. F. Z. 2 A német liturgia Gépírásos szövegben szétküldték azt az előadást, amelyet Sopronban 1940 dec. 18-án, a soproni felsőegyházmegye lelkészegyesülete közgyűlésén Budaker Oszkár soproni lelkész tartott a német gyülekezetekbe bevezetendő új liturgiáról. Nem helyiérdekű a kérdés, azért a nyilvánosság előtt kell vele foglalkozni. Budaker abból indul ki, hogy ,,az ilyen reform magábanvéve nem kecsegtet azzal a reménnyel, hogy megeleveníti majd az egyházi életet és megszünteti a hitélet terén mutatkozó sokféle hiányokat’’. Ezt ő az ige helyes hirdetésétől várja. Igaza is van, de hogy a liturgia bevezetése és rokonszenves rendezése is mennyire megeleveníti az egyházi életet, azt a magyar liturgia bevezetése örvendetesen igazolja. További elméleti fejtegetésében Budaker is elismeri, „hogy a tapasztalat szerint a helyesen végrehajtott istentiszteleti reform áldásosán közrehat a templom, az istentisztelet megkedveltetésében és így közvetve szolgálhatja a lelki megújhodást is”. A reformot ajánló másik ok pedig az, „hogy a jelenlegi istentiszteleti rend a maga csonka voltában liturgikus szempontból valóságos szörnyszülött, amelynek fenntartását semmivel sem lehet indokolni”. Budaker tehát a reform mellett foglal állást — de annak gyöke- I resnek kell lennie. „Olyasféle megoldást, amelyet a magyar istentisz- I teleti rend megalkotói választottak és amelyet ők is csak átmenetinek tekintenek az igazi liturgiához, el kell vetnünk.” Ügy látszik, Budaker elfelejtette, hogy a Lelkészek Egyesülete éveken át nagy türelemmel foglalkoztatta ezzel a kérdéssel az ország lelkészeit, az egyházmegyék ismételten tárgyalták a felmerült elgondolásokat, mérlegelték a lehetőségeket és végül csaknem teljes egyhangúsággal állapították meg a ma érvényes formát. A kerületeken, az egyetemes közgyűlésen is megvitatták az ügyet és így tették egyetemesen kötelezővé. Kissé különös tehát, hogy Budaker csak most él ama természetes jogával, hogy a bevezetett liturgiát elítélje. Annál különösebb ez, mert tudja, hogy a mai magyar liturgia csak előkészítő, szoktató a liturgiától teljesen elszoktatott hívek számára. Minden életfolyamatnak van kezdővége. A fő, hogy életfolyamatot indítson meg. A fejlődés törvénye úgyis érvényesül. Budaker is szeretne a német egyházak részére végleges liturgiát összeállítani. A meglévő formákat azonban nem tartja kielégítőnek. Végre is a Dresdner Kinderharfe gyermekistentiszteleti rendjét találja legmegfelelőbbnek. Ennek alapján állítja össze tervezetét. Ennek menete a következő: Bevezető ének. Lelkész intonációja a gyülekezet responsoriumával. Lelkész glóriája: Ehre sei stb. Gyülekezet: Wie es war im Anfang, stb. Lelkész bünvalló imája a gyülekezet énekével. Lelkész absolutiója a glóriával: Ehre sei Gott in der Höhe, mire a gyülekezet folytatja: Und Friede auf Erden, stb. Lelkész: Der Herr sei mit euch! Gyülekezet: Und mit deinem Geiste! Lelkész imádkozik, gyülekezet hármas Áment mond. Lelkész igét olvas. Gyülekezet: Halleluja... Lelkész: Apostolicum, nagy ünnepeken Nicaenum. Gyülekezet: Ámen. Azután jön a szószéki szolgálat, ima nélkül! A befejező oltári szolgálatban az imádság után a lelkész a Miatyán- kot a rövid formában (Lukács) mondja el, a Máté-féle befejezést már a gyülekezet teszi hozzá. Olyan engedmény ez a római egyháznak, amit nag3T>n meg kell gondolni, mielőtt elfogadnánk. Az úrvacsorát Budaker sem tartja lehetségesnek kiszolgáltatni minden vasárnapon. Szerinte el kell dönteni, hogy a lelkész az oltárnál énekelve szolgáljon-e? Mindig jobbra forduljon és minden imádságot befordulva mondjon. Szokatlan és érthetetlen a javaslat befejezése: „Végül megjegyzem, hogy amennyiben a lelkészértekezlet a közölt rendhez hozzá-
