Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-03-15 / 11. szám

KiNYVISMERIETÉS

Talán a háborús hadszínterek szinte naponkénti változása okozza, talán hogy Európa egyre jobban kezd ráébredni arra, hogy önmagában nagyobb és teljesebb egység, mint azt eddig sejtette és hogy ezt az egységet minden módon érvényesíteni kell; talán ez, talán más okozza, hogy újabban annyi könyv jelenik meg Európa egyes országairól. Tény, hogy valamennyien, akik ebben az új háborúban hányódunk, nagyon is érezzük, hogy a harc itt egy kissé európai önállóságunkért folyik és szeretnék tudni, hogy ebben a harcban mik azok a tényezők, amik szerephez juthatnak. A könyvpiacról most három könyvet is kiragadhatunk egyszerre, amiknek célja ez. Pálóczy-Horváth „Balkán a viharban” címmel ír (Cserépfalvi k.) és gyors vonásokkal nem a Balkán történetét, hanem lelkét igyekszik közelvinni az olvasóhoz, aki magát nemcsak e könyv olvasása előtt, de még inkább utána, nem tartja balkáninak. Olyan más az ott uralkodó lélek, sugárzik ennek a könyvnek minden sorából, hogy nem vitatkozni kell vele, hanem megérteni és elfogadni olyannak, amilyen. Emberekhez csak az juthat közel, aki megérti kérdéseiket és életüket. Frédink Böök „A gazdag és szegény Svédország” (Atheneum) képét rajzolja meg. Svéd beszél itt a svéd hazáról. Külföldet sokat járt ember nézi a gyakorlott látó szemével saját népét és honát. Eredmények, büszke polgárosultság, fejlett kultúrigény, minőségi termelés, nyugodt fejlődést biztosító korszak az egyik, a gazdag Svédország. De északi magányban élő, várost megunt, földhöz visszatért szegény parasztok küz- ködése, a munkanélküliség fenyegető veszedelme és harc a poloskával, a másik, a szegény Svédország. Előre gondoskodó vezetőség, a gazdasági versenyben a minőséget felfokozó termelési elv, a múltnak a jelenbe kiható nagy alkotásai — és csendes, de elégedetlen szocialisták, lassú, rejtett forrongás és erjedés. Valamit érez és éreztet a szerző: a külvilág változásai nem hagyják majd érintetlenül ezt a mai svéd rendszert. A papjukat szerető, de a templomot elkerülő egyháztagok is ennek egyik jele. André Maurois: „így vesztette el Francia- ország a háborút” (Fordító kiadása) címen az emberi önzés és vakság könyvét írta meg. Azzal kezdi, hogy Churchill 1935-ben felszólítja: ne írjon több regényt, hanem csak azt írja folyton, hogy Franciaország egykor első volt a levegőben s ma az ötödik. És folytatja Reynaud és Daladier személyi jellegű vételkedésével, majd a hibák felsorolásával. Őszinte könyv ez és keserű önvallomás. Arról, hogy „amely nemzet, vagy ház önmagában meghasonlik, meg nem állhat”. Európa beszél benne, a túlzó, dekadens, hanyatló Európa, amelynek csak addig van életlehetősége, amíg meg nem rázza valami vihar. K. P.

füstölgő rom maradt utána, sok özvegy és árva, sok rokkant; és félmillió ember lett otthontalanná, több, mint hetedrésze az összlakosságnak. Nem kell bővebben magyarázni, mily kimondhatatlan erőfeszítéseket követel ez meg az egész nemzettől. Az állam költségelőirányzata az eddiginek több, mint háromszorosa, aminek egyenes következménye a sok súlyos adóteher. Hozzá még lakáshiány, élelemhiány, jegyrendszer és általános drágaság uralkodik. Minden elképzelhető árút csak jegyre lehet kapni: tejet, kenyeret, húst, zsírt, cukrot, gyümölcsöt és a fontosabb élelmiszereket, ruhafélét, tüzelőanyagot stb. és a fejadagok oly kicsinyek, hogy szinte szemlátomást fogynak felnőttek is, gyermekek is. A múlt nyáron még hozzá különösen nagy szárazság volt, a szokottnál is kevesebb lett a termés. A háborúban igen megcsappant az állatállomány, de a megmaradottat is pusztulás fenyegeti, takarmány híjján. — A külkereskedelem a dúló világháború következtében nagyrészt szünetel, ami éppen az élelmiszerbehozatalt gátolja. De meg öt fontos tengeri kikötőt is elvesztettek a békefeltételek következtében. Több, mint 50 ezer lakásra van szükség a menekültek számára, azonkívül sok új szántóföldre, ha azt akarják, hogy új életet kezdhessenek a ,,csonka” hazában. A házak egy részét: 1500 házat a szomszédból, Svédországból kapták ajándékba. Vannak kis faluk, melyeknek népe kalákában épített közös erővel házakat a menekült karjalaiaknak. Otthon és külföldön keresztszülőket kerestek a hadiárváknak s a nők körében új munkamódszer alakult ki, amely a diakoniával rokon: a menekültek és rokkantak meglátogatása és viszont- meghívása a jobbmódúak otthonába, ahol pillanatra elfeledik bánatukat és új erőt nyernek a hétköznapok rideg valóságai ellen való harcra.

A magyar és finn testvérnép története évszázadokon át sok azonos vonást árul el. Állandóan harcolni kellett a környező, túlerőben levő ellenség ellen, amely nem egyszer pusztította el az országot. Harcolni járványok, szegénység és alattomos fagy ellen, amely egyetlen éjszakán megölhette az érésben lévő vetést és kényszerítette az embert, hogy őrölt fenyőfahánccsal keverje a kenyérlisztjét, máskép az nem lett volna elég a nagy családnak. De Finnországnak a gránitnál is szilárdabb talaj volt mindig a lába alatt, a rendíthetetlen istenhit, amely soha meg nem csal. Csak ez a hit tette lehetővé a mult- évi csodát és csak ez ad támaszt a mai majdnem reménytelennek látszó körülmények között. „Megpróbál, de nem hágy el az Űr.” Az újjáépítés munkájába egyesült erővel fogtak bele, kérve az Ö segítségét, aki egyedül tud áldani és megmenteni, mint eddig is megtette. Számtalan imádság szállt ég felé a trianoni béke után a szeretett és bámult magyar nép ügyéért. Itt is imádkoztak sokat a finnek megpróbáltatása idején. A háború végétért, de az egymásért való testvéri imádságra tovább is szükség van. Mert nehéz feladat, ami előtt a finnek állnak. Űj otthonokat kell teremteni, új földeket rabolni el a természettől, régi táblákat megosztani; új gyárak, erőművek épülnek, új ércek után kutatnak, a megcsonkított vasúthálózatot kiegészítik, laboratóriumok készítenek a fából papír és cellulózé helyett ruhát, sőt cukrot. Amennyire lehetséges, a menekülteket gyülekezetenként telepítik le s így megtarthatják sokszor még a régi papjaikat is. Minél kevesebb legyen az elvesztettek fölött érzett fájdalom s minél reményteljesebben nézzenek a jövőbe.

Ma Finnországban igen komoly a helyzet. A finn gránithoz hasonló finn lelket az Isten hosszú időkön át formálta, hol jósággal, hol a szenvedések kemény vésőjével. Ő tudja, mennyi fájdalom szükséges még ahhoz, hogy a mű: kőből a szobor, kőszívekből új lélek — alkotója akaratának megfelelő alakot öltsön.

Minket itt az Isten megkímélt még eddig kegyelemből a háború borzalmaitól, adott nyugodt életet, megélhetést. Nézzünk többet a testvérnépre és más népek mai szenvedéseire, kevesebbeknek fognak tűnni a saját bajaink és áldani fogjuk az Urat mindenért! Vigyen Hozzá bennünket az ő szeretete, ne várjuk, hogy ostorával legyen kénytelen végig vágni rajtunk is.

Isten sok csodát tett a finn néppel. Most is. Csak egy darab tört le a sziklából, de az egész tömb szilárdan áll. Ha Ö akarja, a finn gránit állni fogja tovább is rendületlenül a hullámok ostromát. Nem fogja elhagyni ezután sem. Garam Lajosné Kallioniemi Sole,

4