Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-03-08 / 10. szám
PfeNCnikUSELET Elnémult harangok Akár a Nemzeti Színház most futó darabját, akár az Uránia filmjét nézi az ember, olyan érzésekkel kel fel a helyéről, mint az az ember, aki egy nagy földrengés után életben maradt. Leomlott házát már úgy-ahogy fel is építgette s most malteros kanállal a kezében, meszesen, maszatosan visszanéz az összeomlás előtti időbe. Nem árt az ilyen visszanézés. Ezen mérhetjük meg, mit haladtunk 40—50 esztendő alatt. Nagyobb-é bennünk a faj- szeretet, kötelességérzet, prófétaiélek és mentési készség? Tudunk-e egyetlenegy veszendő lélekért úgy nekimenni a viharnak, szakadéknak, Nemerének, barlangi medvének, ahogy Si- mándy Pál tette, a kis félromán pásztorbojtár, Szabó Györgyéért. Tudunk-e őrhelyen állni, lelket ébreszteni akkor is, amikor egy égő világ tüzes esője zuhog a nyakunkba, vajúdó korszakok dübörögtetik alattunk a földet, s mindent elsöprő lávák kígyóznak lábaink felé... Most látjuk csak, milyen aktuális lehetett ez a darab a maga korában, ha még ma is ilyen aktuális. Mert a To- dorescu Tódorok és Simándy Pálok birkózása a végeken még ma sem ült el. Csak most már a harmadik menetnek indulnak. Az első menetben alaposan alulmaradtunk. A másodikban, valljuk meg őszintén, Isten csodálatos kegyelme segített rajtunk. Területet, népet kaptunk. Magyart és nemzetiséget egyaránt. Tőlünk függ most, hogy a Szabó Gyorgyék Szabó Gyurikká erősödnek-e, a Todorescu Tódorok pedig belássák, hogy a fajgyűlölet helyett gyümölcstermőbb út a fajszeretet s egymás kölcsönös megértése. A fajok újjászületésének és éles elkülönülésének korszakában éppen a magyarnak jutott az a feladat, hogy megmutassa, hogy lehet egy fedél alatt élni két vagy három fajnak is úgy, hogy egyik se uralkodik a másikon, egyik se gyarapodik a másik rovására, de mindegyik beleadja a közös munkába a maga legértékesebb javait. A film és a színdarab még „szerelemmel”, fajkeveredéssel oldja meg a nehéz kérdést. Ezen látszik leginkább, hogy 40—50 év előtt készült. Mi azonban tudunk ennél a — hogy úgy mondjuk: „testi megoldásnál” egy magasabbrendű, mondhatnánk: „lelki megoldást” is. Mert még egy testből, egy vérből valók se tudnak békén élni egymás mellett, amig csak „testi emberek”, de bármilyen fajból, vérből valók testvérekké válnak, mihelyt „lelki emberek”. A mi egyházunk évszázadok óta gyakorolja ezt a testvéri együttélést az Ige körül. Gazdagok és bőségesek tapasztalataink arról, hogy maradéktalanul megoldható a fajok együttélésének problémája ott, ahol az Ige élő és ható erő. De minden erőfeszítés hiábavaló ott, ahol nem az Isten igéje teremt közösséget emberek és fajok között. Ott birkózássá, sőt „ke- cseszkecskenné” fajul a dolog s gyűlöletet, rabságot, halált és elnyomatást teremt. Vagy az egyik pusztul bele, vagy a másik, de rendszerint mind a kettő. Az „elnémult harangok” problémájának is csak egy megoldása van tehát: Evangélikus böjt A böjtölés eredetileg testi élvezetektől való tartózkodást jelentett. Lelki erőgyűjtést, hogy a bekövetkező nehéz harcban készen tudjon állani az ember. Ilyenkor a lélek dolgaira fordult a szem és a test dolgai háttérbe szorultak. A keresztyén egyház is azért vezette be a nagy hét előtti böjtöt, hogy hívei jobban elvonatkoztassák magukat a világtól és lelkileg felkészüljenek arra, hogy megérthessék Krisztus áldozati halálát. De ezért vezették be a karácsony előtti időben, ádventben is a csendességet, hogy az ember rágondoljon Isten áldásaira. Később a böjtölésből, akár csak az ótestamentom idejében, érdemszerző cselekedetet csináltak, sőt büntetésként is szabták ki, mint vezeklési módot. A hangsúly ekkor már nem a lelki előkészületre került, hanem az érdemszerző mivoltra. Az evangélikus böjtnél, visszatérve Jézusnak a hegyi beszédben mondott szavaira és egyéb utasításaira, a hangsúly többé nem az érdemszerző cselekedeten van, nem azon, hogy az ember ezáltal jót cselekednék és így kedvesebbé lenne Isten előtt. Számunkra a böjti idő nem a testi böjtölést, hanem a lelki önmegtartóztatást jelenti. A böjti idő előkészítés, hogy eljuthassunk arra a lelki állapotra, készségre, amelyben engedelmesek tudunk lenni majd Istennek. Természetes, hogy a testi kívánságokat itt is ki kell kapcsolni, de természetes az is, hogy a testi kívánságok kikapcsolása, egy kis önmegtagadás, nem jelenti még azt, hogy most már kedvesek lettünk Isten előtt. A hangsúly a lélek-gyakorláson van. Testi kívánságokról való lemondás, elmélyülés és az élet harcaiban megállásra való erőgyűjtés ennek az útja. Igazabb közösséget keresünk Istennel és ezért mindazt, ami ebben gátolna, igyekszünk felismerni és tőle megszabadulni. Ennek a közösség-keresésnek első követelménye: légy jobb keresztyén. Vagyis: ismerd meg jobban, a maga egész mélységében Isten akaratát, hogy tudhass majd engedelmeskedni néki. Erre két alkalom nyílik: a Szentírás olvasása és az Ige hallgatása. Mind a kettőnek a lehetősége reformáció adománya a keresztyénség számára. Mind a kettőre egyformán szükség van. Mind a kettőnek megvannak a maga vádjai is számunkra. A biblia-olvasásnak, hogy rohanó időnkben bizony keveset törődünk vele. Az Igehirdetésnek, hogy nem használjuk ki elegendő mértékben alkalmait. Szépen teli templomaink megcsalnak minket, és elfelejtjük, hogy ha minden hivő akarna Igét hallgatni, akkor nem is egyszer, hanem négyszer-ötször kellene vasárnaponként istentiszteletet tartani, aminek hiánya bizony csak a hívek buzgóságának hiányában keresendő. Az evangélikus egyház újabban annyi erőfeszítést tett, hogy minél jobban közelebb vihesse az emberekhez az Igét, újabb alkalmakat teremtett, de bebizonyosodott, hogy a hiba nem az egyházban, nem annak vezetőségében, nem a lelkészek kényelmében keresendő, hanem az egyháztagok kényelmében. Azokban, akik nem éreznek felelősséget mások iránt és nem hoznak magukon kívül másokat is Isten Igéjének hallgatására. Mert aki jobb keresztyén, jobb evangélikus akar lenni, annak az önmagáért való küzdelmen kívül fel kell ismernie azt is, hogy mások iránt ugyanolyan nagy a felelőssége, mint saját maga iránt. Az Istennel való közösség-keresésnek második követelménye: légy tisztább ember. A bűn az, ami elválaszt Istentől. Aki ellen vétettem, annak nem merek a szemébe nézni. Ha Hozzá közelebb akarnék jutni, el kell távolítanom azt, ami gátol ebben. Kerülni kell mindazt, ami tőle elválasztana. Az erkölcstelen viccek, bemondások, színdarabok, könyvek, nagy sikert érnek el, legtöbbször az egész országot is bejárják. A jót és a komolyat csak azok keresik, akik tiszták akarnak maradni. A színvonalas előadások, könyvek kis sikert érnek el, sok komoly könyvet kénytelen kiadója később 30—70°/o-os árleszállítással eladni. Mindez természetesen erkölcsi téren is így van, életünk súlyos hibákat mutat. Egyke ellen, pl. nem lehet harcolni eredményesen addig, amíg a társadalom néma beleegyezéssel tudomásul veszi és ezzel szinte támogatja a házasságelőtti és a házasságon kívüli nemi élet jelenségeit, sőt még akkor sem háborodik fel igazán, ha a kicsapongások a házasság ideje alatt is folytatódnak. Még azok is, akik elmúlt korok vétkeit ostorozzák, erkölcsi téren a legtöbbször nem tisz2
