Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-03-15 / 11. szám
84. oldal EVANGÉLIKUS ÉLET 11 szám talpköve a tiszta erkölcs, mely, ha megvész, Róma ledől s rabigába görbéd.« A reformáció korának, a XVI. századnak s még inkább1 az 1600-as éveknek magyar hitvitázói egymást okolják az ország romlásáért. A sárvári ev. prédikátor, Magyari István, »Az országban való sok romlásoknak okozóiról« c. könyvében, 1602-ben szenvedélyes hangon ostorozza s a katolikus dogmák és szertartások áldozatának mondja a magyarságot. Ez időben sokszor mutatnak arra, amit szintén a »Magyarokhoz« című versben olvasunk, hogy »Romlásnak indult hajdan erős magyar«, elfajult Árpád vére, amiben a bosszús egeknek ostorait látja. Kölcsey a Himnuszban szintén igy kiált fel: »Haj, de bűneink miatt gyűlt harag kebledben.« A hang, mely Isten büntetésének látja népünk bajait, tehát már régi, s legismeretesebb, leghatalmasabb megnyilatkozása ennek a hangnak Zrínyi Miklós »Szigeti veszedelem« című éposza. Kölcsey imával fordul az Egek Urához, Vörösmarty a »Szózat«-ban még a halálunkat is nagyszerűnek reméli: Berzsenyi komor hangon állapítja meg, hogy »Felforgat a nagy századok érckeze Mindent: ledőlt már a nemes Ilion. A büszke Kartágó hatalma. Róma s erős Babilon leomlott.« Úgy látja, hogy a népben lassú méreg, lassú halál emészt, romlik az ország, melynek fiai elpuhultak, szibarita vázak, ősi nyelvűket, ruhájukat elvetették, s amelyben undok viperafajzatok dúlnak, alattomos aknamunkájukkal ásva alá országunk hatalmas várának alapjait. Itt nincs vigasztaló befejezés, mert a vers végső soraiban azt mondja: minden ledült már, minden a pusztulásé. Csak gyenge vigaszt nyújthat az hogy bármily hatalmas is valami, akkor is elpusztul, tehát legyen a hatalmas is szerény. — de valahogyan Berzsenyi ódájából nem ezt olvassuk ki, hanem a kérlelhetetlen pusztulást, mely bűneink nyomában jár. Gyulai Pál Kazinczyról mondott emlékbeszédében így ír: »Minő látványt nyújt a XVIII. század, kivált harmadik tizedén kezdve, egész vége feléig? Még nem is ismerjük eléggé, »de amit ismerünk, is elég arra, hogy mély szégyent és fájdalmat érez- zünk.« S Berzsenyi Petőfi »Talpra magyar«-ját megelőzve, ilyen kiáltó szóval ébreszti honfitársai lelkiismeretét: »Ébreszd föl alvó nemzeti lelkedet, Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély, Nem félek« s itt fűzi hozzá a már idézett sorokat, hogy csak a lélek és szabadság tehet, alkothat nagyot. Berzsenyi Dánielnek immár száz éve nyugvó hamvaihoz mi is Gyulai Pál szavaival fordulhatunk: »Óh dicsöült szellem, nézz le ránk a magasból, áldj meg bennünket. íme, élünk, bár megfogyva, de nagy veszteségünk után is megőrizve azt a legdrágább kincset, melyet Te visszaszereztél nekünk, a hű ragaszkodást nemzetiségünkhöz és az erős hitet.« Dr. Bánkúti Dezső. Bőhm Károly: Adalékok egy filozófiai szótárhoz. Kiadta a szegedi egyetem barátainak egyesülete az egyetem és a Rothermere-alap támogatásával a »Filozófiai akták« sorában. Irodalmi hagyatékából sajtó alá rendezte Bartók György. Szeged, 1935. Az »adalékok« között szerepel a »filozófia«, mely az »Athenaeum« 1915., s az »Érté- elmélet«, mely annak 1916. évi folyamában jelent meg. A többi: a »Metafizika«, »Ethika«, »Okiság«, »Ok«, »Projectio« c. füzetekben jelent meg először és csakugyan mindannyian »a magyar filozófiai irodalom« gazdagodását jelentik. Az első cikk a »filozófiáról« szól. Fogalmának története Pia.ovitól egészen Hegelig, sőt a legújabb időkig azt igazolja, hogyj filozófia és tudomány teljesen fedik egymást, amennyiben az ismeret tárgya egyúttal a filozófia körébe is tartozik. A filozófia maga a tudomány, a teljesen egységes és rendszeres ismeret, amelynek lényege a teljes- önállóság és alapja az ész autonómiája. Kant szerint az összes ismereteket egybefoglaló »észrendszer«. Közelebbről a lét« és a »kellő: filozófiája. Ez teszi egyúttal annak egyetemességét, mely rendszer aztán történelmileg az egyes tudományágakban tagosodott ki. A második cikk címe »Értékelmélet«, amellyel a cikk szerzője bővebben Az értékelmélet feladata és alapproblémája« c. akad- székfoglalójában (1900 foglalkozik. Ezzel Bőhm Pauler emlékbeszéde szerint megelőzte a külföld filozófiai kutatásait, amelyek 1890-nél hátrább nem tehetők. Itt közelebbről tárgyalja az értékelés vagy becslés lelki folyamatát, a becslő ítéletet, az érték mérőjét, az értékelési módok dialektikai összefüggését és törvényeit s az érték fajait. Utóbbiak kézé tartozik az élvérték, a haszonérték ás az önérték Befejezésül ismerteti az érték fenomenológiáját. Az értékelés forrása az érzés. Megállapítása szerint a maga nemében egyedüli értékes az Én, vagyis az önálló személyiség intelligenciája, s az értékek utolsó hordozója az Én szellemisége. Behatóbban foglalkozik e kérdéssel Bőhm »Az idea és ideál értékelméleti fontossága« c. tanulmányában. A harmadik cikk címe: »Metafizika«. Ez a filozófiának legfontosabb és íegvitásabb része. Tárgyilag »a lét« és a »kellő« tudománya. Tulajdonképeni problémája a szubstancia fogalma. Az újabb metafizika ismeretelméleti alapra helyezkedik, amely szerint a mi tapasztalati világunk két elemnek: a tartalom és alak egységének az eredménye. Kutató elménk hozza a dolgok összefüggését az ok ési okozat sémájába. A metafizika történelmi fejlődése azt mutatja,'hogy mint az ismerés végső alapjainak vizsgálása és tudománya a kutató elmére nézve örök feladat. Még az emberi szívnek is van metafizikája. Bővebben fejtegeti e kérdést »Az ember és világa« c- müvének I. vagyis »Dialektika« c. részében. A nagyedik »adalék« tárgya az »Ethika«. Itt tárgyalja az erkölcstan tudományos kialakulását, aztán a rendszer tartalmát, (mely az erkölcsi törvény, mint az erkölcsiség egyedüli normája), az ethika lélektani és metafizikai kapcsolatait, az erkölcstan és a szociológia viszonyát s az erkölcstan gazda'g egyházi és bölcseleti történelmét. Újabban az értékelmélettel is összekapcsolja Schuppe, Meinung, Ehrenfels és Kreibig. Az erkölcsiség legfőbb foka csak autonom úton érhető el. Az ethika története nagy általánosságban az erkölcsök története.
