Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-03-15 / 11. szám
10 szám. EVANGÉLIKUS ÉLET 83. oldal jedt volna, mint Berzsenyié. Több mint 15 évet számíthatunk nála alkonyra«, azaz terméketlen önsanyargató küzdelemre. így ír költeményében: »A virtus útját szörnyetegek lesik: Pályája küzdés: ámde végre Talpa alá szegi a chimaerát.« És ha bízik is abban, hogy végre az erény diadalát kell hogy megérje: ez rossz érzését nem enyhíti. Ha megnyugvással látja is öregedését, s hogy »vissza se tér maid gyönyörű korom, Nem hozhatja fel több kikelet soha, Sem béhunyt szememet föl nem igézheti Lollim barna szemöldöke«, mégis a mélabú hangulata illeti lelkünket ezek olvasásakor. Mint buzgó hívő lélek, megnyugvással néz ugyan sírjának éjjele felé abban a költeményben, melyet, mini legszebb himnuszunkat ismer az irodalomtörténet, mégis úgy érezzük, hogy a hit megnyugvása nem volt számára elég nagy, elkeseredését nem tudta végleg enyhíteni. Legérdekesebb önvallomásszerü verse az Élet- filozófia cimü költemény. így szól benne: Légyen álom, légyen bíró, Bátran megyek elébe, Mint egy elfáradt utazó A vadon enyhelyébe. Mert ha bíró: nem furdal vád. Mert ha álom: nyugalmat ád. Ember voltam, csak gyarlóság Létem fényes bélyege, Ha virtusom nem hiúság, Forró vérem melege, Ha szivem, nemesebben vert, önmagában méltó bért nyert. Tűnő éltem rövidségét Én tehát nem siratom, S a jövendő kétes képét Előre nem borzadom. Minden kornak van istene, Nem zúgolódom ellene, S kebelembe marasztom. Ez a megnyugvást kifejező hangulat talán akkor illette lelkét, mikor fiának szolgabíróvá választását érte meg, vagy cmikor külső elismerés érte, a legnagyobb, mit élő költő elnyerhet: a Magyar Tudományos Akadémia 1830-ban a filozófiai szakosztály első rendes tagjává választotta. Boldognak érzi ekkor magát, még arra is hajlandó lenne, hogy remeteéletét megszüntesse, mert ezt írja Döbrentey- nek: »El valék már készülve, hogy házamat végképpen elhagyjam, s nemzetem díszei között új életet, egy hozzám illőbb életet kezdjek.« De mivel az Akadémia szabályai nem kívánják, hogy tagjai Budapesten lakjanak, marad régi otthonában, s Széchenyi hatása alatt nemzetgazdasági kérdésekkel foglalkozik, a jobbágyság helyzete érdekli. Végül hosszas hallgatás után végleg elnémul költőnk ajka: 1836, iebruár 24-én halt meg, tehát éppen a napokban volt halálának százados évfordulója. Az a Kölcsey Ferenc, ki igazságosnak vélt bírálatával Berzsenyi elnémulását leginkább előidézte, emlékbeszédet mond róla az Akadémiában, s így vezekel hibájáért: »Az élet útjai keresztüljártak egymáson, s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akár tévedéstől, akár félreértéstől; de a sírdomb békesség laka, s küszöbén emberi érdek nem léphet be. Te a földi leplet s vele a halandó gyarlóságot levetkezéd. Elköltözött az ember, a költő miénk, a nemzeté marad végiglen, a nemzeté, mely neved és dicsőséged szent öröksége gyanánt bírja,« Lehetetlen meghatottság nélkül hallgatni ezeket a szép szavakat. Csak igazán nagy szellem tud így megnyilatkozni: a Himnusz költője méltó arra, hogy nagyságát kiemeljük Berzsenyiről való megemlékezésünkben. * Láttuk Berzsenyi Dániel pályafutását, a hívő lelket megismertük, a gyarló embert őszinte részvéttel kísértük tövises pályáján. De hithűsége és ha- zafisága ma különösen méltó a megbecsülésre. »El még nemzetem istene«, érzi, hogy mindenható kar méri ki az emberiség sorsát, »Kar, melyen ég, föld sarkai forognak, Kar, mely dicsöült őseidnek Rettenetes hadait vezette.« Mintha Kölcsey Himnuszát hallanók, melyben a költő hálás Istennek, hogy őseinket idevezette szép magyar hazánkba. »Bízzál s virágzóbb századokat remélj, Elődeinknek szép kora visszatér: Csak lelkeden tartsd: mennyi sok szent Vérbe került az igaz dicsőség.« Vörösmarty a Szózatban szintén hasonló reménységet nyújt, mikor így szól: »Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért, s keservben annyi hü kebel szakadt meg a honért.« Mire alapítja Berzsenyi ezt a reménységét? »Nem sokaság, hanem lélek és szabad nép tesz csuda dolgokat; Ez tette Rómát föld urává, Ez Marathonit s Budavárt híressé.« De még hány példát lehetne idézni a történelemből! Mi evangélikusok szintén erre hivatkozhatunk, mikor a számarányt hangsúlyozzák, akkor mi mindig lényegre, a belső értékre, vagy mint Berzsenyi mondja: lélekre hivatkozunk, mint egyedüli minősítésre. Egyházunk történelme igazolja Berzsenyi fenti mondását, mai életünk, hazánk mai társadalmi és állami képe is ezt igazolja. Mint az alföldi Petőfi csak az alföldje tájaiért rajong, úgy a dunántúli Berzsenyi ennek a most, Trianon óta igazán legértékesebb vidékünknek szépségeit magasztalja. Rámutat már ekkor a Balaton szépségeire s hívja honfitársait, hogy ne a genfi tó vidékére menjenek, hanem az előtte még szebb balatoni tájakra. Petőfi ugyanebben az időben kezdte meg irodalmunkban az Alföld dicséretét. Aki járt külföldön, látott szép olasz tavakat, vagy pedig látott vadregényes svájci tájakat, még az is igazat ad Berzsenyinek, mikor a Balatonnak sok tekintetben egyedülálló báját dicsőíti; az nem fogja gondolni, hogy csak elfogult hazafiságában rajong értük. Különösebbnek kell találnunk azonban a Balatonról szóló költeményben ezeket a sorokat: »És valamint boldog Helvetia népe örömmíel Szántja gazdag földjét: itt is szabad] a magyar és víg: A gazdag palotát itt lakja királyi szabadság, S a gunyhók lakosait szent törvény jobb keze védi.« Bizonyára túlzott az elvonultan élő költőnek ez az 1848 előtti kijelentése. Szépet lát a természetben, s szinte kívánná, ez nyilatkozzék meg a magyar életben is: és amit kívánt, azt már beteljesedettnek veszi. Optimista hangja ez Janus-arcú költőnknek: Berzsenyi kettős arca optimizmus és pesszimizmus felé tekintett. Mert bizony legismertebb költeményéből, a »Magyarokhoz« című pompás ódából komor hang szól felénk. Ott mintha az ótestamentomi próféták dörgő szava szólna hozzánk, mintha azok korholnák romlott népünket. íme, Ézsaiás próféta könyvének 59. fejezetében ezt olvassuk: »... A ti vétkeitek választanak el titeket Istenetektől, és bűneitek fedezték el orcáját ti előttetek, hogy meg nem hallgatott. Mert kezeitek bemocskolvák vérrel, és ujjaitok vétekkel; ajkaitok hazugságot szórnak, nyelvetek gonoszt suttog. Nincsen, aki az igazság mellett szólna, és nincsen, aki igazságosan perelne, haszontalanban bíznak és, hazugságot beszélnek, gonoszt fogadnak és vétket szülnek. Vipera tojásait költik ki, és pókhálót szőnek..-« stb. »Egészen hasonlóan hangzanak költőnk ódájának sorai, romlott magyarról beszél, mely nyelvét elhagyta, mely bűnben él, mely elpuhult s viperafajzatok dúlják fel hazája hatalmas várát. Ez ótestamentomi hatáson kívül magyar irodalmi hatás is látszik ebben a versben, mely megállapítja, hogy »Minden ország támasza,
