Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-03-08 / 10. szám
10. szám. EVANGÉLIKUS ÉLET 75. oldal Müller birodalmi püspök még a helyén van, ha nem is beszél s vele más hitvallálshagyó püspökök hivatalban vannak; ténv, hogy sajtó- elnyomás van; tény, hogy vannak sérelmek, melyeken eddig nem tudott segíteni; s tény, hogy j)orosz területen nagyon zilálták a viszonyok. De tény az is, hogy sok hivatalától megfosztott lelkész visszakerült már hivatalába s a Bizottság jóakaraté egyházi férfiai még sokat tehetnek. S hogy valóban tettek már eddig is egyef-mást, annak bizonysága az, hogy legújabban a Német Keresztyénség azzal vádolja ezt a bizottságot, hogy a hitvallók pártján áll. í\s az is világos, hogy az állam részéről kimondottan ez az utolsó közvetett kísérlet, az egyház rendje megteremtése érdekében; s ha Kerrl és az Egyházi Bizottság is kudarcot vall, akkor nagyon szomorú idők következhetnek. így hát azokat is meg lehet érteni, akik bizonyos feltételek mellett készek az. együtt- munkálkodásra. Megint ott állunk, ahol már sokszor állottunk: ideges várakozással figyeljük a fejleményeket, vájjon merre folytatódik a hitvalló egyház útja és vele a német evangélikus egyház sorsa? Berzsenyi Dániel. 1935-ben egy pogány, római költő emlékét ülte minden művelt nemzet. A magyar iskolák, tudományos körök is megemlékeztek Horatiusról, ennek a Krisztus előtti század egyik leghíresebb költőjének születése kétezredik évfordulójáról. A magyar iskolák különösen nagy mértékben ülték emlékét, közel száz cikkben is foglalkoztak vele magyar tá- nárok. Éreztük, hogy hozzánk közelebb áll ez a nagy romai, mint más nemzetekhez. Hiszen volt korszak a magyar életben, mikor a latin nyelv uralkodott; volt korszak a magyar irodalomban, mikor Horatius példáját követték, s csak úgy termettek a római Írókat utánzó tudós írók és költők. Két igazi tehetség is akadt az utánzókon kívül, két igaz magyar tehetség, aki ugyan szintén Horatiustól "tanult, de óstehetsége nem engedte, hogy szolgai utánzóvá legyen, hanem Horatius hatása mellett is önálló tudott maradni. Egyik Virág Benedek, pálosrendi magyar szerzetes, kit »magyar Horác« néven is tisztelt kora. A múlt század elején élt, Dunántúl született, Budán lakott és ott is van eltemetve a régi tabáni temetőben; a halálra ítélt temető még megmaradó sírjai között van s meg is hagyják, nem háborgatják nyugvóhelyén az 1830 óta ott pihenő költőt. S ha rózsás park lesz majd a Gellérthegy oldalában, akkor is megállnak majd a sétálók és kegyelettel gondolnak Virág Benedekre. A másik még nagyobb tehetség, még eredetibb költő Berzsenyi Dániel, a magyar evangélikus nemes úr. ó írta e sorokat: , »Bizton tekintem mély sírom éjjelét; Zordon, de óh, nem, nem lehet az gonosz, Mert a te munkád; ott is elszórt Csontjaimat kezeid takarják.« Mélyen hivó lelke nyilatkozik meg ezekben, Isten jóságába vetett hite. Más versei is ilyen megnyilatkozások, s mikor egyik versében a temetőbe hívja kortársait, főleg - »bajnokokat és nagyokat«, rámutat arra, hogy milyen hiú a világ, milyen múlandó és gyarló minden, ami körülvesz minket, halandókat. Tusakodik az ember, s csak sírja partjain tolong. Minden leomlik, minden »csak jelenés«, elmúlik), s a temetőnél »élni, halni tanul« a hívő lélek. Erre tanít minket is a megnyugvást hirdető Berzsenyi. Egyik legjellemzőbb költeményében, az »Életfilozófia« címűben szépen fejezi ki, hogy a halál nem rémes a hívó számára: »Tűnő éltem rövidségét Én tehát nem siratom, S a jövendő kétes képét Előre nem borzadom. Minden kornak van istene, Nem zúgolódom ellene, S kebelembe marasztom.« Ebben az évben van Berzsenyi születésének 160. és halálának 100. évfordulója. Sajnos, még mindig úgy áll a dolog, hogy közönségünk (müveit köreink is!) csak akkor eszmélnek értékeinkre, akkor hiszik el valamely alkotásról, hogy megismerésre méltó, ha valamely alkalom parancsolja ezt. A diák megtanulja az iskolában, hogy Berzsenyi a legnagyobb latinos költőnk, de kikerülvén az életbe, nem igen veszi kezébe. Vigasztalásul mondom, hogy más nemzeteknél sem áll máskép a dolog: pl. Klopstock irodalmi értékét megállapította az irodalomtörténet, s mégis, már kortársa, Lessing, is úgy ír róla, hogy jobban örül annak, ha olvassák, mint, ha csak dicsőítik mint Klopstockot, de nem olvassák. Nálunk a Zrinyiász, Zrínyi Miklósnak, a költőnek Szigeti veszedelme elismerten legjobb eposzunk, de bizonyos, hogy iskolán kívül senki sem olvassa, nem is szólva arról, hogy élvezné szépségeit. Berzsenyi Dániel költészete azonban élő valóság. Költeményeiből szállóigék, ismert mondások keletkeztek, melyeket állandóan idéznek: »Romlásnak indult hajdan erős magyar.« »Mi a magyar most: rút szibarita váz.« »Él még nemzetem Istene.« »Csak sast nemzenek a sasok, nem szül gyáva nyulat Nubia párduca«, stb. Ilyen, halála után is élő költővel foglalkozni hálás dolog. A feladatot még kedvesebbé teszi az a körülmény, hogy evangélikus értékünkről van szó. Nem vagyunk evangélikus értékekben szegények, mindenki tudja ma már azt, hogy Petőfi, Kossuth, Görgey evangélikusok voltak: Luther lelke nemzeti és irodalmi 'életünk sok kiválóságában élt úgy, ahogy azt Szigethy Lajos érdemes könyveiből hálára kötelező módon megismerhetjük. — A Berzsenyi-család dunántúli nemes család, ma is élő tagjai vezetnek az egyházhüségben, egyházi felügyelő volt és van soraikban. Szombathelyen, a püspöki palota előtti téren áll Berzsenyi szobra; az evangélikus költő a katolikus püspök palotája előtt igazolja, milyen értéket jelent a magyar kultúra számára. Egyszerű nemesi családból származott, atyja is ragaszkodott evangélikus hitéhez. Egyházashetyén, a vasmegyei Kemenesalján, a magasan emelkedő Ság hegy közelében született 1776-ban (160 éve). Mivel törékeny gyermek volt, soká nem taníttatták szülei. Már 14 éves volt, mikor középiskolába jutott. Soproni líceumunk tanítványa volt, s az ekkor már egészséges, erős fiú jóval kimagaslott testileg tanulótársai közül. Kitűnt azonban fékezhetetlen természetével is; gyors felfogású volt, de nem használta mindig jóra tehetségét. »Én egykorúim között legelső magyar táncos voltam, lovat, embert, asztalt átalugrani nálam játék volt.« (Ma bizonnyal örülnének az iskolában az ilyen sportoló tehetségnek!) — »Sopronban magam tizenkét németet megvertem, és azokat a város tavába hánytam.« Ilyen adatok igazolják, hogy a nagyranőtt kamasz csínyekben vezéregyéniség lehetett. Mivel nem nagyon lelkesedik a tudományért, atyja 19 éves korában haza viszi fiát. Ekkor már nem él jó édesanyja, ki atya és fia között a közvetítő, békítő szerepét játszotta életében, a fiú nem tud atyjával bizalmas lenni: az atyák és fiák problémája nem mai keletű, nem is Turgenyev szellemének kitalálása, hanem örök életű! — Nincs az ifjúnak sok tudománya, de gazdálkodása mellett esténként szívesen olvassa Horatius verseit. Mathisson Frigyes-
