Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-03-01 / 9. szám
9. szám EVANGÉLIKUS ÉLET 67. oldal A katona lelke. Lessing »Bölcs Náthán«-ja mondta: »Ruházaton, fegyverzeten, lovon és... Istenen kívül semmire sincs szükségem«. A jelenkori magyar katona ugyancsak elmondhatja ezt. Hiszen neki még fegyverzete sincs. Hogyne szőni Ina fokozottan arra a szívében fogant szent tűzre, mely a halálra is kész bátorságnak, kitartásnak, odaadásnak és önfeláldozásnak örök forrása. Esküjének végén is Istent hívja bizonyságul arra, hogy kötelességét teljesíteni fogja. Természetesen nem tudhatom, de előérzetem azt súgja, hogy a. magyarság élet-halál- harca küszöbön áll. Ehhez a sorsdöntő küzdelemhez belsőleg, azaz lelkileg előkészülni sokkal fontosabb, mint a hadieszközökkel bánni tudás, jóllehet, ezt is a tökély fokára emelni: a kiképzés dolga. Azonban a lelkűnkben levő isteni szikrának életrehívása, amely a fent említett elsőrendű katonai jellemtulajdonságokat lángra- lobbantja és azt folyton éleszti, honpolgári kötelesség is. Történeti rendeltetésünk itt a Kelet és a Nyugat halármesgyéjén katona- nemzetté avatott bennünket. Hogy is mondotta csak Zrínyi?: »Valamely ország fegyverrel nyeretik, fegyverrel is oltalmaztatik az. Miné- künk magyaroknak valamink vagyon, fegyverrel ny eretett az ami eleinktől, úgy tartatik eddig is és nincs kétlés már abban, ezután is úgy kell megtartatni; az mi első politikánk fegyver volt, most is annak kell lenni.« Nemzeti iés önfenntartási küzdelmeinket Isten segítségével többnyire győzedelmesen mindenkor túlerővel szemben vívtuk a múltban, ilyen erőkkel szemben fogjuk azokat a jövőben is megharcolni. Említett katonai tulajdonságokat kisugárzó isteni szikrát tehát apáinktól örököltük és így fogjuk azt utódainkra is átszármaztatni. Nem hiszem azonban, hogy, ha csak így öröklik tőlünk, az a jövő lét, vagy nemlét harcában elegendő volna. Ezt ’az erkölcsi erőtöbbletet tehát már most kell nékik megszerezniük. De vájjon alkalmas-e inai korunk ilyen lelki erők gyűjtésére?! Nézetem szerint: feltétlenül. Nemcsak a létért vívandó elkeseredett. küzdelem folytatásáért, hanem ennek hátterében álló igazi oknak, a történelmi határok visszaszerzéséért. — A nép lelkét kell megváltoztatni, amely ölhetett kezekkel ne csak áhí- tozza ezt, de egy új magyar fajkép kiművelésével és meg ne ve lésével alkalmas legyen arra, hogy vágyait meg is valósíthassa. — Vájjon az iskola, amely a XVI. században puritán szellemű, erős meggyőződésű és független gon- dolkozású magyar ember nevelését tűzte ki céljául, nem volna-e különösen most utánzásra felette alkalmas és méltó? A világháborúnak rendkívüli erkölcsi tanulságait, melyek a megalázó béke paranccsal minden magyar lélekben a megrendülésig kj kellett, hogy mélyüljenek, elsősorban az egyházaknak kell érvényesíteni. Micsoda hatalmas tér nyílik itt a nemzeti lelkiismeret felrázására a becsületesség, kötelesség, hűség és a békevitézség minden hivatásba és munkánkba leendő egyidejű belevitelének erélyes és szükségszerű hangoztatása és megvalósítása mellett! Mindez pedig semmi egyéb, mint a reformáció követelte új ember, új magyar fajkép kialakítására irányuló törekvés. — És hol vagyunk mi ettől? Micsoda erkölcsi erőtöbbletet lehetne a nemzeti lelkiismeretnek ilyen módon történő felrázása mellett létrehozni! Korunkat ezért tartom tehát feltétlenül alkalmasnak az ilyen lelki erők gyűjtésére. A katonának Istennel szemben fenlnálló viszonyánál fogva, különösen életveszélyben van elsősorban hegyeket mozgató hitre szüksége- Ezt a hitet kell benne szakadatlanul erősíteni, mert ez a hit ad neki erőt a győzedelemig leendő kitartáshoz. Mennyi szükségen, szerencsétlenségen és veszélyen vezet át az, amíg ide ér! Kötelességünket a halál torkában rendületlenül és következetesen teljesíteni, azaz harcolni, hogy győzzünk, másrészt pedig, — ha kell — életünket is feláldozni, amennyiben ezt a nagy cél így kívánja: olyan magasztos feladatok, melyeknek egy felsőbb hatalomba, az Istenbe vetett hit nélkül megfelelni nem lehet. Mostani Ínségünkben és nyomorúságunkban éppen ennek a szilárd hitnek kellene bennünket vigasztalni, sőt bátorítani és buzdítani, mert csak ez a hit tudja termékennyé tenni niunkánkat és csak ez a hit adhat erőt a felszabaduláshoz. A katonának azonban Istenbe vetett biza- zalomra is szüksége van, mert ez a leghathia- tósabb erkölcsi rugó az önmegtagadásig menő kötelességérzethez, mint ilyen tehát a fegyelemnek legmegbízhatóbb alapja. Sokszor ugyanis nem a külső ellenség az, amely kötelességünkben megingat, hanem az ú. n. belső ellenség, a testi és lelki gyengeségi pillanatok. Azt a szép bibliai mondást: »Isten az én pajzsom«, a költő úgy fejezi ki: »Istenoltalom — férfidac«. Ez pedig azt az erős férfiszívet tételezi fel, mely nem remél mindent csak az Istentől, hanem tőle telhetőén előbb mindent elkövet, hogy munkája sikeres, tehát hogy rajta Isten áldása legyen. Vájjon elkövetünk« mi minden tőlünk telhetőt nagy célunk eléréséhez? Én úgy érzem és látom, hogy egyéni jólétünk és kényelmünk előmozdításán sokkal többet, mint a közérdek sikerére. Azért forgácsolódik szét erőnk, mert nagyobb az önzés bennünk, mint a »köz«, az »általános érdek« tisztelete és szeretete- — A mi úgynevezett »revízió«-várásunk is ilyen ölhetett kezekkel végzett munka kevés önbizalommal és még kevesebb önérzettel. Hol itt a békemunka vitézsége? Vagy vitézeknek csak háborúban szabad, sőt kell lennünk?!
