Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-02-16 / 7. szám
EVANGÉLIKUS ÉLET 7 szám 50. oldal Az új magyar énekeskönyv és a szarvasi tervezet. Két hónap óta mind sűrűbben jelennek meg cikkek az Evangélikus Élet hasábjain az új magyar énekeskönyvről, legutóbb az egyik már a szarvasi tervezetre vonatkozó bő utalással is. Miután a szarvasi tervezet megbírálására egyetemes közgyűlésünk egy illusztris tagokból álló bizottságot küldött ki, amelyik bizottság minden tagja valószínűleg már be is nyújtotta a bizottság elnökéhez, Dr. Kapi Béla dunántúli püspökhöz a szarvasi tervezetre vonatkozó véleményét, ezek a sajtóbeli megnyilatkozások bizonyára azt jelentik, hogy egyházunk közvéleménye s annak az énekügyet különösen szívükön viselő egyes tiszteletreméltó, lelkes megszólaltatói a bizottsági döntés küszöbén még egyszer felemelik szavukat, hogy a nagy horderejű kérdésben az elengedhetetlen kívá- aalmakat úgy a szöveg, mint a dallamok tekintetében aláhúzva, mementóként kifejezzék. Csak tisztelettel és szeretettel kell ezeket a megnyilatkozásokat fogadnunk, mert egyrészt az ének- ügy kiemelkedő fontosságáról, másrészt az illetők forró ügyszeretetéről tesznek bizonyságot. Szükségesnek látom azonban, hogy a négy évtizeden át sokszor hangoztatott hő vágyak, ideális elképzelések és lelkes nekifogások mellett reámutassak néhány adottságra, az énekügyben fennforgó olyan reáliákra, amelyek az egész kérdéskomplexumot valósággal determinálják. A hogyan kellene mellé tehát oda akarom állítani azt is, hogy hogyan lehet. 1. Veszem elsősorban az énekanyag minőségének a kérdését. Ennél a pontnál sokszor felmerült a véleménynyilvánítók részéről bizonyos indokolatlan nagyigényüség. Túlságosan sokat akar és fest képzeletével maga elé az, aki 7—800 olyan abszolút, költői értékű énekről álmodozik, amelyek mind a legkényesebb irodalmi mértéket is megütik, amelyek mind pompásan simulnak szótagméreteikkel dallamaik menetéhez, amelyeket tehát a költő, a zenetanár és az esztétikus mind boldogan sorolna »az evangélikus énekköltészet gyöngyei közé, mint amelyek úgy szövegileg, mint zeneileg is a legmagasabb színvonalon állanak.« Hogy ‘ilyen mértéket, mint általános szintet, énekeinkkel elérjük, ahhoz nem nehány éven át dolgozó bizottság, hanem évtizedeken ét bőven termelő irodalmi fellendülés, egy virágzó irodalmi korszak kellene. Már pedig nekünk ezidő- szerint alig van egy-két olyan énekírónk, akik ezt az irodalmi mértéket megütik és azok is nagyon elfoglalt emberek, vagy már fáradtabb munkások. Elégedjünk meg azzal, amink van. Mert van nekünk a kiváló irodalmi termékek hatalmas száma mellett, száz- és százszámra olyan énekünk is, amelyek mint alkalmiak, hézagpótlók ,vagy másodrendű irodalmi termékek, még mindig megütik azt a mértéket, amelynél a legműveltebb híveink is áhítattal és minden lelki elfigyelés nélkül énekelhetik ezeket az énekeket. Az itt a fődolog, hogy magyarosság, ízlés és a verstani szabályok szempontjából kirívó hiba ne legyen az énekekben. Ezekre való tekintette!, kár az új dunántúli énekeskönyv anyagát minduntalan súlyos bírálattal illetnünk, amikor annak értéki- magasságával már csak azért is meg lehetünk elégedve, mert ennek az énekeskönyvnek a szintjénél feljebb vinni énekeink nagy részét nem tudjuk. Simításra, csiszolásra, rostálásra az egész énekanyagnál szükség van, erősebb javításra is a békéscsabai énekeskönyv énekeinél, — de nincsen szükség mindenáron való változtatásra. Ami a régmúltból való, az nemcsak »muzeális anyagnak«, hanem elődeinktől reánk maradt drága, patinás, szent örökségnek is nevezhető. A rostálásnak, csiszolásnak, átsimításnak, átja- vitásnak ezt a fentebb 'jelzett nagyon nehéz munkáját a szarvasi ériekeskönyv-tervezet készítői három évi szakadatlan munkával ilyen szellemben igyekeztek teljesíteni és véghezvinni az egész vonalon. Ezért a kicsinyítésnek külsőleg elhárított, de a valóságban már ezért is fennforgó, egyébként is tanúsított tényét mi nyugodt lelkiismerettel nézzük. Különben a napokban döntő bizottság hivatott reá. hogy ezt a kis dissonantiát elintézze. 2. A másik kérdés, ahol reálisan kell gondolkoznunk, a terjedelem kérdése. Itt bizonyos ellentmondás ismétlődik meg a hozzászólóknál. Paulik János érdemes lelkésztársam is dicséri a Tranoscius nagy vallási tömegnevelö hatását és a Tranoscius 1157 éneke után mégis sokalja a szarvasi tervezetnél azt az esetleg 900-ra leszállítható éneket, amelyek között a Tranosciusból közvetlenül, vagy közvetve (más énekeskönyveken keresztül) már csak körülbelül 300 szerepel és ugyanúgy a Tranoscius 400 és néhány dallama után sökalja a 250 dallamot, amelyek között legalább 30 az újabbkori (Halleluja, Hozs., stb.) zeneirodalom terméke, vagy pedig idegen nemzet énekirodalmából újabban átvett dallam. Van azután vélemény, amelyik 3—400 éneknél nem akar többet, míg más oldalról arra bíztatnak, hogy bátran lehet az új énekeskönyvben 1000 ének is. Ennél a kérdésnél bennünket, itt a Tiszántúlon, megint egy reális valóság, egy fontos tény vezet. Az itteni nagyobb gyülekezetekben minden hétköznap reggelén olyan istentiszteletek vannak, amelyeken egy reggeli ének után mé,g egy más, általános tartalmú is szerepel. Vagy az illető ünnepkörhöz tartozó (adventi, karácsonyi, böjti, husvétutáni, stb.), vagy hit és erkölcstani, egyházi, bűnbánati, az élet küzdelmeire vonatkozó ének. Mi azért ragaszkodunk a bővebb énekeskönyvhöz, mert énekelni szerető és a sok-sok énekkel és dallammal is a templomba vonzott népünk kezébe magyar nyelven is szeretnénk olyan énekeskönyvet adni, amelyikben, mint Paulik János lelkésztársam írja, legyen »minden fontos alkalomra és a teológiai fogalmakra is megfelelő ének.« Alföldi gyülekezetek templomi funkcionáriusaitól ismételten hallottam, hogy a dunántúli énekeskönyv ebben a tekintetben szegény, sokszor nem találnak benne éneket egy-egy igehirdetési főgondolathoz. Sőt a lelkészek bizonyosan tudják, hogy ebben a tekintetben sokszor a Tranoscius is cserben hagy bennünket. Ezért kellett írni és Íratni azt a (23 új éneket, amelyek a szarvasi tervezetben benne vannak. Minden hiányt igyekeztünk pótolni és a lehetci- ség határáig mellőztünk minden feleslegeset. A tautológiával pedig énekelni szerető népnél, úgy vagyunk, hogy a hasonló szöveg új dallammal már változatosságot jelent; a változatosság pedig, mint mondják, gyönyörködtet, — de mindenesetre legalább vonz. Véleményem szerint az új énekeskönyv a nagyobb vidéki gyülekezetek szempontjából, — ha a temetési énekeket is belevesszük, — 900 éneknél szükebbre szorított alig lehet, mert mindjárt az első években kitűnnék hiányos volta. Hogy ez a magas énekszám ne tegye nehézkessé a könyv külső terjedelmét, minden felvett éneket igyekeztünk versszakok kihagyásával úgy rövidíteni, hogy ez az értelem és összefüggés rovására ne legyen. Senki ne ijedjen meg, 16, vágy 20 versszakos, sőt még hosszabb ének egy sincsen a szarvasi tervezetben. A kihagyásokról különben pontos kimutatásban értesítettem az illető bíráló bizottsági tar gokat, köztük Paulik János lelkésztestvéremet is, másfél hónappal ezelőtt. 3. Fontos dolog a sürgősség ténye. Ahol a dunántúli énekeskönyvet használják, esetleg a nyíregyházi toldalékkal, azoknak nem sürgős ez a kérdés. Azok a gyülekezetek azonban, hol még a győri, vagy a békéscsabai ,vagy talán a régi dunántúli (soproni) énekeskönyv lelki kielégítésére szorulnak a hívek, már nem várhatnak tovább. Évek óta nem szereznek be híveink új énekeskönyvet, maguk a vezetők sem tudják ajánlani, hogy gondokkal küzdő népünk kikapcsolásra ítélt énekeskönyvre költsön,
