Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-12-20 / 50. szám
1936. december 20. EVANGÉLIKUS ÉLET 379, oldal. velünk -szemben közönyös, vagy ellenséges sajtó és irodalom olyan nagy súllyal nehezedik ránk, olvasókra és a betű által befolyásolható emberekre, hogy szinte csoda az, hogy még mindig ellen tudunk állani a megkísérléseknek. Gyakorlatiasan úgy fejezhetném ki magam, hogy mindennapi olvasmányainkban jelentéktelen százalékrész juthat csupán az evangélikus sajtó támogató s nevelő erejének s olvasmányaink nyomasztó többsége nem evangélikus sajtó- és irodalmi termékből áll. Nem csoda azután az, hogy egyházunk vezetői egészen sokoldalú területen gyűjtve ismereteiket, sokszor megvádolhatok azzal, hogy keresztyénségük vagy egészen színtelen, vagy pedig kriptokatolicizmus, vagy kriptokálvinizmus. Az egyházi sajtó teljességét a lehetőség szerint megismerve, elsősorban azt állapítjuk meg, hogy kevés az evangélikus sajtó. Ezt nem abban a formában értem, hogy még tíz vagy húsz jelentéktelen apró lapocskát kell megjelentetni, amely tartalmában és keretében még mindig kevés. A második kérdésünk az egyházi sajtó anyagi kérdése. Nagyjelentőségű, vagy csak helyi jelentőségű egyházi kérdéseink komolyabb megtárgyalásánál az első és utolsó nehézség: a pénz kérdése. Sohasem voltam pénzügyi ember s a számokhoz sem nagyon értek, de gyarló számításokkal úgy vélem, hogy magyarhoni gyülekezeteink költség- vetései egy összegben nem érik el az 5 millió P-t. Hogy ez az összeg milyen igényeket elégít ki, azt nem teszem ma vizsgálat tárgyává, de azt majdnem határozottan merem mondani, hogy az evangélikus sajtónak összes, egész évi költsége nem éri el a 100.000 P-t. Egyházi testületeink és felsőbb hatóságaink költségvetése sehol sem említi az egyházi sajtó támogatására s annak feljavítását szolgáló jelentősebb előirányzott tételeket. Pedig ma már jó újságot szerkeszteni szubvenció nélkül alig lehet. Tehát ezidöszerint egyházunk még mindig nem költ annyi pénzt az egyházi sajtóra, mint a sajtó jelentősége szerint az szükségesnek mutatkoznék. Harminc evangélikus egyházi sajtó orgánumot képzelve el nemcsak az állapítható meg, hogy 30 evangélikus lelkész fülében csendül naponként fel a szerkesztő úr varázslatos csengésű szava, hanem azt is jelenti, hogy egyházunkban állandóan robotol 30 olyan pályatársunk, aki nem tudja éjszakai nyugalmát mindaddig bebiztosítani, míg sajtószolgálatát egyéb egyházi munkának elébe helyezve, nem látja a mindig következő számot nyomdárakésznek. Igaz, hogy minden egyházi újságnak van egy'egész sereg munkatársa, de ha a kitartó munkatársak gárdáját pontosan végigszámolom, akkor is csak azt lehet megállapítani, hogy egyházunk lelkészei közül egynegyed az, amelyik komolyan veszi a sajtó-szolgálatot s ezért munkájával támogatja az újságot, lelkészeink nagy része pedig előfizetésével sem támogatja azt. Erre igazán kirívó példa az, hogy az egyik nagyon jól dotált s eddigi lelkészi keresetéből meggazdagodott lelkész két gyermeke részére a vallástanár több évi buzdítása dacára sem rendelte meg az Ifjú Éveket. Mit várhatunk akkor a világiainktól! Újságjaink mind fiatalok. Szerkesztőink miután megszerzik az újságírás rutinját, már meg is elégelik ezt a látszólag eredményes és szép munkát s evangélikus sajtónk utolsó 50 évében éppen ez a legszembeszököbb kép: amíg egy szerkesztő bedolgozza magát, addig a lap él s amikor szerkesztő- változás után a lap mélypontra jut, ismét eltelik néhány esztendő azzal, hogy az új szerkesztő karaktere képet adjon a lapnak s olvasó körét megtartsa. Szerencsére ugyanez a helyzet a többi egyházak sajtó vállalkozásainál is. Ebben az értelemben van határozottan kidomborodó közös vonás a hazai egyházi sajtóban. Ugyanígy túl egyházias és túl teológiai mindegyik egyházi újság s ezért is érthetetlen bizonyos mértékben a mégsem csak lelkészek számára szerkesztett egyházi sajtó. Pedig mihelyt bármelyik sajtóvállalkozás akár munkatársai kiválogatásában, akár a cikkek megbeszélésében, akár egyéni célok szolgálatába állított munkaprogramm- juk miatt csak alig érezhető exkluzív álláspontra helyezkedett vagy helyezkedik, már nyugodtan számolhat bukásával. Vannak a fővárosban s vannak vidéken szerkesztett egyházi újságok. A kettő közötti különbség nemcsak a nyomdatechnikai különbségben fedezhető fel, hanem a szellemben is. A megjelenési hely nekünk evangélikusoknak felekezetközi tekintetben beszél különösen sokat. Nagyon kevesen tudják azt, hogy sajtó-szegény helyek: Esztergom, Kalocsa, Jászberény, Szombathely, Szeged a katolikusoknál; Pápa, Hódmezővásárhely, Miskolc, Mezőtúr, Karcag a reformátusoknál. Viszont majdnem sajtó központ Budapesten kívül a katolikusoknál: Újpest—Rákospalota, Győr, Pécs, Vác, Pannonhalma. A reformátusoknál Budapest és Debrecen. Majdnem teljesen Budapest a szerkesztő központ a zsidóknál és a szektáknál. Bizonyosan a nem egyházi sajtótermékeknél is észrevehető Budapestnek ez az ijesztő sajtó hatalommá való növekedése, de az egyházi sajtónál, ha egy ilyen egységes centralizálás keresztülvihetetlen is, mégis bölcs dolog volna a sajtó bizonyos tekintetben való irányítása. Itt két dologra gondolunk: Hogyan rendezkedtek be újságjaink a csere-példány rendszerre? Azt hiszem nem túlzók, amikor azt állítom, hogy ma egyik újságunknak sincs húsz csere-példánya, ma, amikor az egyházi sajtókiadványok száma közel háromszáz. De vájjon történik-e gondoskodás arról, hogy újságjaink sokszor nagyon érdekes s nemcsak egyházi közületeinket érdeklő cikkei a napi sajtó szellemére is hatást gyakoroljanak? Nem tehetem bírálat tárgyává a protestáns sajtótudósító munkáját, de vájjon nem volna-e nagyon bölcs dolog a nagy lapok szerkesztőségében felfedezni az evangélikus szerkesztőket és munkatársakat s őket meg kellene adományozni az evangélikus sajtó példányaival. Ahogy átnézem a majdnem 1900 magyarországi sajtótermék szerkesztőgárdáját, már a nevek után ítélve is azt állapíthattam meg, hogy a szerkesztők soraiban arányszámunkon felül vagyunk képviselve s bizonyára nem sértődnek meg az újságíró testvéreink, ha munkájukban azzal becsüljük meg őket, hogy egyfelől hivatásuk nemzeti és erkölcsi jelentőségét elismerjük s amennyire rajtunk áll, támogatjuk őket s amennyire lehet, igénybe vesszük őket egyházunk céljaira is. Nem arra gondolok, hogy nagygyűléseinken nyilvánosan foglalkozzunk dicsőítésükkel, hanem tekintsük olyanoknak, mint akiktől az egyház vár szolgálatot. A pápa a sajtó-kiállításokon és fogadásokon leereszkedik közéjük s meg tudja nyerni őket céljainak: talán még mi sem késtünk el attól, hogy ilyen irányban egy-két lépést tegyünk. De tovább menve, gondoljunk novella és regényíróinkra is! Ki olvasott a magyar irodalom utolsó tíz évi termékéből olyan könyvet, a Maróthy Jenő könyvét kivéve, amelyik akár tárgya, vagy akár tartalma szerint egyházunknak szolgált volna. Pedig egészen bizonyos az, hogy a magyar irodalom olvasói között feltűnő sok az evangélikus. Nem sértődne meg egyik hazai író sem, ha erre a tényre rámutatnánk! Milyen nagy hírnévre tesz szert a világi sajtóban sikert elért újságíró s milyen elismertetésben vagy értékelésben részesíttetik az egyházi újság kiváló szerkesztője? Eltekintve attól, hogy az előbbinek sokkal nagyobb a nyilvánossága, sikereit annak köszönheti, hogy problémalátásaiban és írásművészetében eredetit, prófétait, vonzót és érdekeset tud nyújtani. A nagy napilapok szerkesztőségein belül az ilyen ember drága érték. Mindenki megbecsüli s mindenki segít neki abban, hogy tudását, ismereteit gvarapíthassa s hatását megsokszorozhassa. Az egyházi sajtóban ezt a sokkal természetesebb elismertetést hiába keressük. Nem találjuk meg sem a ref., sem az evangélikus sajtóban. A róm. kát- sajtó nemcsak megengedi, hanem szinte elkötelezi sajtó munkásait arra, hogy az előbb megjelölt úton emelkedjenek fel
