Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-11-01 / 43. szám
1936. november'1. EVANGÉLIKUS ÉLET 325. oldal. ahol a bibliai szövegben nincs ott kifejezetten, s arról is lehet szó, hogy Luther nem merítette ki az írás teljes gazdagságát, .— de arról nem lehet szó, hogy Luther az írás legfontosabb üzenetében tévedett volna. Legalább számunkra, evangélikusok számára ez lehetetlenség. Luthert, igaz, nem is vádolja közülünk senki, sőt mindenki dicséri őt. Csak ha igehirdetésre kerül a sor, akkor mégis sutba kerül Luther teológiája, a reformáció minden hit vallási irata s ezzel az evangélium üzenete. Föl kell hagynunk az igehirdetésünk formai javítgatásával s azzal a más mezőkre kalandozással, mely a szellemi élet különböző területeivel akarja vonzóvá és gazdaggá tenni a prédikációt! Elsősorban komoly tudományos teológiai megújulásra van szükség, amely valamennyiünket köt. Nem azon áll az egyház, hogy valamiféle igehirdetés folyik benne, hanem egyedül azon, hogy benne az Ige állandóan tisztán és igazán hirdettetik! 2. Egy másik fontos tudnivalónk ma. Luthertől a hirdetett igének, vagyis a prédikációnak sajátos, tudatos nagyratartása. Isten kegyelmének, az evangéliumnak, az igeközlésnek különböző lehetséges formái között központi fontosságú az emberi szájjal, nyilvánosan, gyülekezet előtt hirdetett Ige: a prédikációi Nem elég, hogy az evangélium betűklje. foglalva olvasható a Bibliában. Ezt emberi ajkakról hallani kell! A hit hallásból van. A prédikáció eleveníti meg az írott Igét és teszi a hallgatók számára aktuális, valóságos megszólítássá, mely válaszút elé állítja az embert. A liturgia szövege is az Igét. közli, de csak ott elevenedik meg ez az igeközlés is, ahol egyébként állandó, tiszta prédikáló« folyik. A szentség vételére is a hirdetett Ige adja meg a világos felszólítást. Luther a hirdetett igének, a prédikációnak hangsúlyozásával a kát. szertartás- ’stentiszteletnek hátat fordítva, visszatért az ősegyház talajára. A kér. gyülekezetek úgy támadtak, hogy Isten heroldjai jöttek és hirdették szájjal a Krisztust s ez a hirdetett Ige a. gyülekezetekben el nem halt és el nem halhat. A prédikáció ilyen fontossága és méltósága ma nincs meg. Jó régen nincs meg. Ne firtassuk most ennek okait és jogosultságát, jogosulatlanságát. Elég a tény, hogy hitelét- vesztett lett a szó és Istennek emberi ajkon hangzó beszéde. Ezen változtatni kell! Újra naggyá kell tenni a prédikációt az em!>erek előtt. Igehirdetőknek és igehallgatóknak azzal a várakozással kell a prédikáció elélje menni, hogy itt most Isten akar szólni, itt most Isten színe előtt állunk, a hirdetett igében Isten van jelen az () kegyelmével. Nem az isten- tisztelet többi részét és az igeközlésnek többi formáját akarjuk ezzel aláértékelni, csak a prédikáció eredeti értékét és nagyságát visz- szaállítani. Az egyház, a gyülekezeti és az istentiszteleti élet megújulása a prédikálás eszközén keresztül történhetik csak meg! Itt kell kezdeni! Helyes a liturgiái mozgalom. I)e nem szabad elfelejteni, hogy liturgia önmagában a saját rendeltetését sem töltheti be. S ha már egyszer úgy adódott, hogy nem kifejezetten az igehirdetés megújulása késztetett bennünket liturgiái megújulásra, akkor is világosan kell látnunk, hogy a prédikáció megújulásának a kérdése mellett még nem mehetünk el simán A liturgikus mozgalom egyenesen odakénysze- rít most már az igehirdetés revíziójához, mert enélkiil a liturgia kérdése sem rendezhető véglegesen. Lehetetlen az, hogy gyülekezeteinkben esetleg megszólal egy jó, biblikus, hitvallásos liturgia s még ugyanabban az órában arcul csapja az egészet egy emberi szellem szülte »egyházi beszéd«. Lehetetlenség, hogy egységes liturgia legyen az országban (ami helyes) s ugyanakkor száz szószéken százféle Evangéliumot prédikálnak. S ki merné állítani bizonyossággal az ellenkezőjét?! Az istentisztelet kérdése nem oldható meg igehirdetésünk megújulása nélkül. Hasonlóképpen helyes a vallástanítás re- formgondolata. Lapunk jó szolgálatot tett a tavalyi vitaírásokkal. De vájjon ez is nem a prédikáció megújulásának kérdéséhez vezet?! Hiszen a vallástanítás is egy formája az igehirdetésnek. S nem visszás-e, ha a tanteremben megújhodott vallástanítási reform alapján folyik az oktatás, de az ifjúsági istentiszteleteken s pár év múlva, ha. kilépnek a gyermekek az iskolapadokból: a gyülekezeti istentiszteleteken nem egy esetben erénytant és az idealizmus »keresztyén« színezetű eszméinek szónoklását kapják ?! A prédikációt ki kell ragadni abból a végzetes kórból, hogy igehirdetők és igehallgatók tudatosan vagy öntudatlanul az emberi szellem egyik kiváló funkciójának tartsák csupán. Vagy kegyelmi eszköz a. prédikáció valóban, amint őseink annak vallották, amelyben emberajkon bár, de az élő Isten beszél, vagy nem jogosult a prédikáció névre. Mert a prédikáció az Ige hirdetése, vagyis Krisztushirdetés. Mi szeretjük az Ige egyházának nevezni magunkat. Nos, ez nemcsak azt jelenti, hogy bibliás egyház vagyunk. Ennek azt is kell jelentenie, hogy a hirdetett, prédikált, megelevenített Ige egyháza legyünk! 3. Végül még egy pontot kívánunk kiragadni; ebben is tanulnunk kell ma Luthertől. Ezen a ponton kellene a gyakorlatban nekünk is az igehirdetés útjára lépnünk. Az írásmagyarázati módszer kérdésére gondolunk. Ez távolról sem pusztán formai kérdése az igehirdetésnek, amit bátran rá lehet bízni az igehirdető egyéni ügyességére és jótetszéséi e. Ez belevág az Evangélium tartalmába! Luther a középkori allegorizáló írásmagyarázattal elvileg szakított (a frázisokat nem részletezhetjük) és hirdette a Szentírás egyértelműségét a betűszerinti értelem alapján. Ezt az értelmet
