Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-11-01 / 43. szám
322. oldal. EVANGÉLIKUS ÉLET 1936. november 1. Erre az egységre hívnak fel a spanyol- országi események is, amelyekről meg nem emlékeznünk és amelyeknek tanulságait le nem vonnunk végzetes mulasztás elkövetése nélkül lehetetlen. A Spanyolországban lejátszódó szörnyű drámának kezdetét azok a láng- és füstoszlopok jelentették, amelyek kirabolt és felgyújtott, katedrálisok romjaiból törtek az ég felé. Láng- baborult templomok jelzik, mint Oroszországban, úgy spanyol földön is az anarchizmussal szövetkezett kommunizmus útját mindenütt. De az ősi dómok, kolostorok és azok kincsei mellett az alig észrevehető evangélikus templom sem kerülte el sem itt, sem ott a sorsát, annak keresztje és szegényes felszerelése is áldozatul esett a tömeg őrjöngésének. A magyarországi kommunizmus idejéből elevenen él még a lelkűnkben a közös sors és az annak nyomása alatt támadt testvéri összefogás emléke, sőt a szerzett tapasztalatok alapján annak tudata is, hogy a keresztyénség az a legerősebb bástya, amelyen a kommunizmus felforgató törekvéseinek ostroma megtörik. Ebből az következik, hogy az államoknak fel kell ismerniök az egyházban legerősebb támaszukat. Az egyházban, tehát nem ebben vagy abban az egyházban. És a méltánylásnak, amely ebből a felismerésből folyik, nem szabad különbséget tennie az egyház különböző feleke- zetei között. Ennek a felismerésnek a hiánya ugyanis a mai vészterhes időkben egyházra és államra nézve egyaránt végzetessé válhatnék, mert a méltánylás elmaradása gyengítené az egyház erejét és így közvetve az államra is kedvezőtlenül hatna vissza, a különbségtétel pedig az egyházon belül meghasonlást idézne elő, már pedig az a ház, amely önmagában meghasonlik, meg nem állhat. S ha ledől a támasz, összeomlik az is, aminek támaszául szolgált. Ezért kérünk és várunk továbbra is felismerést, méltánylást és egyenlő elbánást az állam részéről. Az állam kötelességének hangsúlyozásánál csak úgy, mint a keresztyén összefogás sürgetésénél nem szabad azonban egy pillanatra sem szem elől tévesztenünk, hogy az egyház napjaink vészei között való győzelmes; megállásának alapfeltételét elsősorban hivatásának hűséges teljesítése képezi. A mi egyházunk számára hathatós buzdítást. tartalmaz ezirányban ennek az esztendőnek harmadik jelentős eseménye, a Schmalkal- deni Cikkek négyszázados jubileuma. Ebben a hitvallási iratban az evangélium lángja lobog Mint égi fény fáklyáját, őrizte, hordozta és világoltatta azt egyházunk négy évszázadon át Ebben az évben egy másik fáklya is fellobbant. Megelevenedett egy évezredekkel ezelőtti szokás. A görög kultúra romjai között a nap sugaraitól kigyúlt az egykor Zeus tiszteletére rendelt olympiai tűz, amelynek fáklyáját, lelkes ifjak kézről-kézre adva, hét országon keresztül futva vitték a világ legnagyobb sporteseményének színhelyére, a berlini olympiai játékokra. Ez a test kultuszának szolgálatában állott, megkapó gondolat a népek testvériesülésének kétségtelenül jó szolgálatot tett. Ha a test kultuszának szolgáló gondolat így megmozgathatja a világot és ilyen eredményt érhet el, könnyen elképzelhető, milyen missziót tölthet be az emberiség életében egy olyan magasztos törekvés, amely a lélek kultuszának a szolgálatában áll. Megnyugtató tudat lehet számunkra, hogy az evangélium egyháza, mint a Jézus Krisztus gyújtotta égi tűz egyik fáklyatartója, híven teljesíti hivatását, magasra emelve, végighordozza azt a világon. Az egyre szélesebbkörű és intenzívebb belmissziói munka mind hazai egyházunk körén belül, mind az egész világ evangélikus egyházában bíztató valóság. Ha az összes keresztyén egyházak őszinte egyetértésben összefognak az égi tűz kultuszában és a keresztyén államok keresztyén voltukból folyó kötelességükhöz híven útat nyitnak annak és támogatják a szent tüzet őrző és hordozó egyházakat, kétségtelenül közelebb jutunk ahhoz a korhoz, amelyben oszlik a sötétség, tűnik a gond, szűnik a félelem és a keresztyénség lelke diadalmaskodik a sátáni erők felett. Hitünk szerint máskép nem is lehet, mert a jövő és a végső diadal a Krisztusé. Emberi alkotás-e a reformáció, vagy Isten műve? — A Dunántúli Egyházkerület belmissziói munkaprogrammjából. — Az egyik legközkeletübb vád, amelyet számtalan alakban, de mindig azonos célzattal mellünknek szoktak szegezni, az, hogy a reformáció emberi alkotás. Emberi alkotás, mert ott született meg a »feszengő« Luther becsvágyó emberi elgondolásában. Ha ez így volna, akkor az evangélikus keresztyénség valóban eretnekség volna. Mert ahol ember kontárkodik bele az Isten dolgaiba és a saját, akármilyen nagyszerű elgondolású rendszerét tolja az Isten törvénye és evangélioma helyébe, ott adva van az eretnekség. Mi hát a reformáció? Nem emberi alkotás, hanem Isten műve! 1. Erre utal a reformáció neve is. A reformáció szó nem valaminek a puszta megváltoztatását, vagy megújítását, mégcsak nem is az egyszerű megjavítást jelenti. A reformáció nem hitszakadás, hitváltoztatás, nem új hit alakítása, — még csak nem is puszta hitjavítás. A reformáció a szó eredeti értelme szerint: visszaalakítás. Valami megromlottnak, eltorzultnak az eredeti igaz alakra való visszaalakítása. A reformáció nem volt egyéb, mint a középkori megromlott s keresztyénnek már éppen nem nevezhető egyház visszatérése a Krisztus-alapította eredeti, tiszta keresztyénségnek a bibliában előttünk álló egyetlen örök fundamentomára. Az evangélikus egyház nem 400 esztendős, hanem a Krisztus alapítása. A reformációban az emberi elgondolásoktól telespékelt s eretnekséggé romlott
