Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1936-06-07 / 23. szám

178 oda! EVANGÉLIKUS ÉLET 23. szám a mindeneket éltető isteni lélek áthassa ezt a világot. És megszületett a Krisztus anyaszent- egyháza. A reformáció ünnepén megnyilt az igazság és a kegyelem égi ajtaja, és új élet­re született a Krisztus mindeneket, üdvözítő evangéliuma. Mindegyik születésnapon ugyan­attól a lélektől foganhatott az örökéletre hí­vott isteni igazság, mert mindegyikben a Szent­lélek volt az élet forrása. Öh, legyen áldott mindörökké a mi édes mennyei Atyánk, aki az Ő lekét újra meg újra diadalmassá teszi ezen a világon. Százhuszonöt esztendővel ezelőtt e falak között hálaadó és örvendező ünnepi gyüleke­zet szorongott. Akkor is a pünkösdi lélek dia­dalát ünnepelték. Azét a lélekét, amely a Krisz­tus anyaszentegyháza számára ezt a templomot felemelte. Akkor is mindnyájan egyakarattal együtt voltak. Megnyitották szívüket az Isten éltető és alkotó Szentlelke előtt. Kevesen vol­tak, szegények is voltak. Úgy építették ezt a templomot, mint egykor az apostolok az anyaszentegyházat: nem volt hozzá másuk, csak az akarat a lélekben, a vágy a szívben és a hit a diadalban. Mikor II. József a »Türelmi Rendelet«-tel felnyitotta az evangéliumi keresz- tyénség börtönének ajtait, egyszerre mindenütt megindult az alkotó gyülekezeti élet. A lélek kész volt, csak a test volt hozzá erőtlen. Ver­gődéssel teli esztendők sorozata múlt el egy­másután, míg végre százhuszonöt esztendővel ezelőtt, pünkösd szent ünnepén, bevonulhattak a ti atyáitok — Kedves Gyülekezet — e szent hajlékba, hogy hálát adjanak. Mert úgy épült ez a templom, szinte soronként, amint az egy­házszerető hívek áldozatkészsége és áldozat­bírása a szegény özvegy filléreit építő erővé növelte. De megépült mégis, mert az Isten Szentlelke leszállt a hívek kicsi seregére és él­tető erővé lett bennük. Öh legyen áldott mindörökké a mi mennyei Atyánk, hogy az Ö lelkét ajándékul adta a ti apáitoknak e szent hajlék megépítésére és felemelésére. De nemcsak emlékezni jöttünk ma fel Is­ten e szent templomába, hanem okulni is. Testvéreim! Széliében hangzik a fájó és megszégyenítő, de igaz és vezeklésre késztető panaszkodás, hogy az emberiség nem tud töb­bé egyakarattal együttmunkálkodni, lélek­ben összeforrni, szívével össizesímulni, hanem az erőt emésztő széthúzás, nyugalmat bontó visz- szavonás ösvényén halad a bizonyos pusztulás felé. Széliében mutatkoznak a pusztulás jelei. Azé a pusztító rombolásé, amelyben összeomlik a családi szentély, megszeplősödik a tisztaság, megkérgesedik a szív, elkeseredik a bizalom, letörik a reménykedés, megromlik az erkölcs, elhal a hit és Isten gyermekéből porban kúszó féreggé alacsonyodik az önmagával és a vi­lággal meghasonlott ember. A népek és nemzetek is fegyvert szoron­gatva és halmozva áltatják egymást a békes­ség akarásával. De senki sem hiszi a másik­ról, hogy őszintén beszél, mert a maga iga­zában sem hisz már senki. Az egész világról elmondhatjuk az ótestamentomi próféta sza­vát: »Hazúgsággal ámítgatják az én népemet mondván: Békesség, békesség és még sincs békesség.« Mindez azért, mert nem az Isten lelke vezeti és hatja át az emberiséget. Pedig, ha a lélek éltet, lélek is vezessen. íme az apos­tolok a pünkösdi lélek birtokával bátran és cgyértelemmel hozzáfogtak a hitetlen világ át­alakítása és ujjáteremtése szent munkájához. Íme a ti apáitok, bár szegények, elhagyottak, lenézettek és küzködők voltak, a lélek birto­kában hozzáfogtak e templom felépítéséhez. És akkor még olyan gazdag és olyan igaz volt az isteni lélek az emberek szívében, hogy a római egyház gazdag hercegprímása, mikor az evangélium szegény híveinek évtizedes ver­gődését látta, tízezer tégla ajándékozásával se­gítette őket istenes céljukhoz. Éis ime, az is­teni lélek egységbe forrasztó ereje és minde­neket átható szépsége bele van építve ebbe a templomba! Csakhogy akkor nem a feleke- zetieskedés, hanem a Jézus lelke hatotta át a keresztyénség különböző táborainak szívét és e lélek birtokában bármely egyház papja ké­pes volt a pünkösdi Szentiéleknek engedelmes­kedni és az ő uralmának átadni a lelkét. . Évtizedek óta törekszik az emberiség egy olyan nemzetközi nyelv megalkotására, amely az egymás közt való érintkezést megkönnyí­tené. Az egységes nemzetközi nyelv kigondo­lásával ma is sokan foglalkoznak. De legyen bár a neve volapük, vagy esperantó, vagy akármi más, sohasem fogja egyakaratra ösz- szeforasztani az emberiséget. Mert az embe­reket nem nyelv, hanem lélek tartja össze! És ha ez a lélek működni kezd, megtermi azt a nyelvet is, amelyen mindenki megérti egymást. Egyetlen ilyen nyelv van, a pünkösdi Szentlélek nyelve, amely megtanítja az embert úgy beszélni, hogy ki-ki megértse, mintha tu­lajdon nyelvén hallaná szólni a beszélőt. Ez a nyelv a hitnek, az Istenbe vetett bizalomnak, az Istenben megnyugvó békességnek, az em­berszeretetnek, a türelmes megértésnek, a jó­ságos elnézésnek, az egymást segíteni kész és mások javát néző kíméletnek nyelve. Az a nyelv, amelyen egykor Jézus beszélt, amelyen az apostolok szóltak a pünkösdi lélek kiön- tetésének csodájára összefutó sokasághoz. Ezen beszéltek templomépítő apáitok is egykor, azon az áldott szent ünnepen, amelyen átadták e templomot Isten dicsőségére, emberek hi­tének nevelésére, egyház és nemzet jövendő­jének építésére. Ennek a Szentléleknek zúgását érzem én ma is, mintha az égből támadna, mint rohanó szélnek zendülése. 'Éis betol té ezt az egész házat,, amelyet most új köntösbe öl­töztetett az egyházszeretet. Ez1 új köntösben mintegy felékesített menyasszonyt adjuk át az egyház vőlegényének, a Krisztus Jézusnak, a templom felszentelésének százhuszonötödik év­fordulóján újból megáldva azt.

Next

/
Thumbnails
Contents