Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1936-05-17 / 20. szám

154. oldal

EVANGÉLIKUS ÉLET

20. szám

Vallástani kérdések.

{Folytatás.)

Vető hibának találja, hogy a hitről szóló szakasz a kisebb könyvben az összefoglalásban található, könyvben a rendes szövegben is, tehát nem az összefoglalásban, meglelhető. Annak bizonyságául, hogy a könyv nem fukarkodik a hitszerü- séggel, idézem a VII. osztályos könyvből az evangélikusok hitéről szóló szakaszt teljes alakjában: A lelkész igehirdetése, a hívek helyesebb vallási ismerete, buzgó éneklése és imádkozása nem maradhatott jó hatás nélkül a nép vallási és erkölcsi életére. Krisztus elfoglalta az őt megillető helyet a magyar nép szívében és lelkében. Személye lett a magyarok hitéletének középpontja, tudománya a hívek vallási, állami, társadalmi és családi magatartásának, tehát magán és nyilvános életének zsinórmértéke. A reformáció új életerőt lehelt a vallási és nemzeti élet tekintetében élalélt magyar nemzetbe. Az addig követelt vak engedelmesség helyébe a személyes, egyéni, szabad vallásos élet lépett. Mindenki szabadon vizsgálódott, kutatott az üdvösségre tartozó igazságok körül s vallotta és követte azt, ami hitével s meggyőződésével megegyezett. Mindenki közvetlenül lépett Istenével összeköttetésbe. Szabadítóul, közbenjáróul, szószólóul Istennél egyedül Krisztust ismerték el. Benne és általa igyekeztek élni. Reményüket Krisztus megváltói érdemébe helyezték és az iránta való szeretetből és hálából példája szerint élni és hitükről életükkel bizonyságot tenni törekedtek. A reformáció által Krisztus lett minden mindenekben. A reformáció emelte a vallásosságot, tehát szükségképen emelnie kellett az erkölcsöket is. A protestánsok magasabb erkölcsi élete |az élet komolyabb felfogásában, a világi hiüság megvetésében, az egyszerű, munkás, takarékos életben, a tisztább családi életben s a felsőbbség iránti tiszteletben és engedelmességben könnyen felismer- hetöleg nyilvánult.« Úgy gondolom, én vagyok eddig az egyedüli, aki történeti tankönyvben a magyar evangélikusok hitéről összefüggően ennyit írt és mégis én kerültem az alá a vád alá, hogy kerülöm a hitről szóló tanítást.

Vető hibáztatja, hogy Luther után a kővetkező mondatban mindjárt Zwinglit és Kálvint is megnevezem és hármójukról közösen, mint ő mondja: egy kalap alatt, mint nagy reformátorokról szólok. Már bocsánatot kérek. Én is tartom magam legalább oly erős lutheránusnak, mint Vető, de azért érdemük szerint megbecsülöm Z winglit és Kálvint is. Nem gondolja Vető, hogy mennyire nehezebb volna a fél milliónyi magyar evangélikus helyzete, ha nem lenne mellettünk a vélünk sorsközösségben élő közei két millió református.

Sokat foglalkozik Vető' a mohácsi vésszel. Rosz- szalja, hogy a könyv a reformáció elterjedését előr idéző okok közt sorrend szerint első helyen a mohácsi vészt említi. Nem így van a dolog- A III.

osztályos könyv azt mondja, hogy a mohácsi vész az egyházjavítás gyors elterjedését segítette elő, de előbb már két fejezetben tárgyalja, hogy az egyházjavítás első híveinek útját mikép készítették elő a husziták, a német birodalmi gyűlésekre küldött magyar követek és a lipcsei vásárokra kijáró szepesi és erdélyi szászok. Sőt elmondja a könyv a mohácsi vész előtti időből azt is, hogy mikép üldözték már a mohácsi vész előtt Luther magyarországi híveit, meg vannak említve az 1523-iki és 1525-iki országgyűléseknek a lutheránusok ellen hozott törvényei is, melyek igazolják, hogy már a mohácsi vész előtt is voltak itt Luthernak nagyobb számú hívei. Aprólékos dolgok ezek, de ha a támadás jónak

látja, hogy ilyenekkel is foglalkozzék és hozzá még mikor állítása nem is felel meg a valóságnak, én is kénytelen vagyok ily csekélységekkel bíbelődni. Ismerem azt az állítást, hogy a reformáció a mohácsi vész nélkül biztosabban elterjedt volna nálunk,

vint ahogy történt; de ez a közfelfogással ellenkező oly elszigelt elgondolás, hogy ha én ezt követtem volna a tankönyvben, azonnal többen tiltakoztak volna ellene. Vető a magyar reformátorokat helyezi első helyre a reformáció okai közt. Igaza van, de az: időrendre is tekintettel kell lenni. A magyar reformátorok mind a mohácsi vész után hirdették az Igét. Róluk a könyv is méltánylással szól- Az első mondat ez: »A wittenbergi főiskoláról hazatérő ifjak mindmegannyi apostolai voltak az evangéliomi vallásnak.« Ez van a III- osztályos könyvben, a Vll. osztályos pedig ekkép szól e magyar reformátorok méltatásáról: »A mohácsi vész előtt a reformáció inkább a városok polgárai közt szerzett híveket, a mohácsi vész után azonban az evangéliomi vilár gosság elhatott a falvak népéhez is. A nép fiai közül többen tanulmányaikat a külföldi főiskolákon végezték és ezek voltak az egyházjavítás terjesztői, Krisztus buzgó apostolai. Mindnyájok nevét nem sorolhatjuk fel, illő azonban, hogy a főbbekről, habár csak néhány szóban is, megemlékezzünk. Életük buj- dosásban, üldözésben, szenvedésben és a folytonos missziói munkásságban épp oly gazdag, mint Krisztus első apostolaié.« Mindezek bizonyítják, hogy Vetőnek az az állítása sem felel meg1 a valóságnak: hogy Bereczky szól ugyan a reformátorokról, de lényegtelen adatokat halmoz fel és nem azt mondja, hogy azért terjedt el, mert voltak hívő magyar reformátorok.

Vető kikel a kultúrhitoktatás ellen is. Ne értsen félre, én is azt vallom, hogy a hitoktatásnak szóval és példával mindig a hitre kell oktatni, de ezzel nem ellenkezik, ha a vallástanítás azt is meg*- említi, hogy a reformáció az evangéliomi hitet magyar nyelven hirdetve, egyúttal a magyar nemzeti irodalmat és művelődést is megalapította. Ezt csak nem szégyeljük. A róm- katolikusok nem győzik Pázmányt magasztalni, mint a magyar irodalmi nyelv megalapítóját. Ugyanazt az érdemet tulajdonítják neki, mint a németek Luthernek a német irodalmi nyelvre nézve. Pedig amikor Pázmány megszületett, akkor már a magyar evangélikus igehirdetők munkájának gyümölcseként készen volt az a sz^p magyar irodalmi nyelv, melyen ő híres müveit megírta. Kulcsár György zalai reformátor a legszebb irodalmi magyar nyelven írt Postilláit már 1574-ben nyomtatásban adta ki. Magyar reformátoraink érdemeit (megint ez a hitellenes szó), melyeket a magyar irodalom, az iskolák, a tudomány, a haza, a nemzeti ügy, vagy egyszóval a kultúra fejlesztésében szereztek, nem jól tennénk, ha elhallgatnánk. Éppf oly drága kincsei ezek az érdemek a mi evangéliomi egyházunknak, mint hithőseinknek vallásukért szenvedett martiriumai.

Vető keresi az okot, amely miatt a mai evangélikusok között annyi a közöny, az egyháziatlan- ság, a hitetlenség, a reverzálisadás. Ez a panasz nem mai keletű. Meg volt előbb is. meg lesz ezután is- Nem mondom, hogy nem fog javulni a helyzet; hiszem, javulni fog, mert javulnia kell; de azért panasz, elégületlenség mindig lesz. Régóta keresik már a bajok okait. Mindenki másban látja a hibát. A lelkészek az iskolát, a tanítókat és tanárokat okolják a nyilvánvaló hibák miatt. A lelkészek azt .mondják, hogy az iskolákból kikerülő ifjúság nem hoz elég evangéliumi öntudatot ^lég hithűséget magával az egyházba, tehát a tanításban van a hiba. A tanítók pedig azt mondják, ha a tanuló a családból nem hoz magával vallásos lelkületet az iskolába, az iskolának nincs mire építenie, hiába minden igyekezet, terméketlen földre hull a legjobb mag is. A családi élet vallásosságáért pedig szerintük a lelkész, a cura postoralis felelős, Vető e kérdésben nehéz helyzetbe jut. Kit okoljon? Ki a hibás? Neki másutt kell a a hibát keresnie. Meg is találta azt a tankönyvekben. Egyedül a tankönyv a hibás- Tehát a szent cél érdekében, ad majorem dei glóriám, hadat kell üzenni a vallástankönyveknek.

Egy ízben egy könyvkereskedő véleményemet kérte ki egy általa kiadott vallástani könyvre nézve, mert